Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1018 PACH ZSIGMOND l'A Г. 2. Nemcsak a feudalizmus kialakulására és korai szakaszára, hanem annak további fejlődésére: a virágzó és kései feudalizmus időszakára vonatkozólag is jelentős eredményeket hoztak a polgári történetíráshoz képest a marxista kutatások, — éspedig elsősorban azokon a területeken, amelyeket az előbbi a legmostohábban kezelt vagy a legkevésbé valósághíven ábrázolt: a gazdaságtörténet terén, az antifeudális népi-paraszti mozgalmak feltárásában, de a politikai-állami fejlődés számos kérdésében, így a rendiség és a centralizáció' folyamatának megvilágításában is. A Magyarország középkori történetének második szakaszára, „virágkorára" (а XIII — XIV. századra) vonatkozó kutatások feljogosítanak annak megállapítására: a magyar társadalom — amely Nyugat-Európánál később lépett a feudalizmus útjára, minthogy a népvándorlásnak egy későbbi hullámával került végleges települési területére - az indulásban való elmaradást az anyagi és szellemi kultúra, a társadalmi és politikai élet legtöbb viszonylatában а XV. századra lényegileg, minőségi tekintetben behozta: megközelítette a nyugat-európai színvonalat, — még ha a minőségi szint azonosságát mennyiségi elmaradás kísérte is, főként az iparosodásban-városiasodásban. Az egyenlőtlen fejlődés törvényszerűsége érvényesült abban, hogy a magyar társadalom — ugyan a városi iparosodás nehézségeitől korlátozva — a mezőgazdasági termelőerők, a termelési és járadékviszonyok, az árutermelés, az osztályszerkezet, az állami-politikai rend, a kultúra szempontjából — viszonylag rövidebb idő alatt járta be a feudális fejlődés első és második (korai és kifejlett) időszakát, és „tömörített" fejlődéssel kezdett felzárkózni az akkor leghaladottabb nyugati országokhoz. Következésképpen — további normális fejlődés esetén — számára is feltárultak volna a történeti haladás ama perspektívái, amelyek a következő századokban Nyugat-Európában érlelődtek, ill. valóra váltak: a feudalizmus felbomlásának, a középkorból való kibontakozásnak, az újkori polgári társadalom, a tőkés rend kialakulásának perspektívái. Nagyjelentőségű kérdés megválaszolása elé kerül tehát itt a magyar történettudomány: milyen okokra, tényezőkre, körülményekre vezethető vissza, hogy az említett fejlődési távlatok a XVI—XVIII. századi Magyarország történetében mégsem váltak valóra; hogy ekkor még nem került sor nálunk a középkori viszonyok felbomlására, a modern társadalom kialakulására, hanem éppen a feudális-rendi viszonyok megerősödésére, újabb kései „kiadására". Erre a kérdésre — persze nem ebben a megfogalmazásban feltett kérdésre — válaszolni próbált a második világháború előtti polgári történetírás legkiválóbb képviselője, Szekfű Gyula is. Ama drámai eseménysor összefüggő láncszemei közül, amely a magyar történelem haladó fejlődési vonalát a XV. század végén — a XVI. század első évtizedeiben nyilvánvaló módon megtörte — az állami centralizáció összeomlása 1490 után, a Dózsa vezette parasztháború leverése és kemény megtorlása 1514-ben, az ország három részre szakadása, az ozmán—török hódítás 1526 után — egyet: az utóbbit ragadta meg, s egyedül az országra szakadó másfél százados török hódításban jelölte meg „történetünk minden későbbi szerencsétlenségének kútfejét". „ . . . a török tette tönkre 300 éves háborúival a magyar állam és nemzet egyenes fejlődési vonalát", „a török uralom a magyar történet legnagyobb, sőt talán egyetlen katasztrófája, amelyből következett később minden egyéb keserűség", — ez