Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1012 PACH ZSIGMOND l'A Г. gyalva, felvázolta a „nemzeti egységet akadályozó antinómiákat", — azon „ellentétpárok" közül, amelyek „mindegyike sürgősen követeli a megoldást", hogy—hogy nem, kihagyta a kapitahsta társadalom alapvető ellentétét: a tőke és munka ellentétét (utóbbit a „zsidóság—magyarság antinómiájával" helyettesítve). Újabb, a felszabadulás után nyíltan a porondra lépő, marxista történetírásunk fő törekvése tehát éppen e lényegbevágó torzítások leküzdésére, e szerfelett súlyos ferdítések kiküszöbölésére irányult. Arra, hogy az egyetemes történelemben mutatkozó törvényszerűségeknek a magyar fejlődésben való sajátos és egyedi megnyilvánulásait vizsgálva, a magyar történelmet bekapcsolja az össz-európai, az egyetemes emberi fejlődés folyamába; arra, hogy bemutassa a magyar s a szomszéd népek történetében érvényesült közös tényezőket és összefüggéseket; arra, hogy történelmünket az országban élt magyar és nem magyar népek közös múltjaként rajzolja meg, amelynek anyagi-kulturális kifejléséhez az itt élt népek mind hozzájárultak; s mindenekelőtt arra, hogy a magyar történelem politikai és ideológiai-kulturális szférájának jelenségei mögött is kikutassa és felmutassa az osztályérdekeket, a társadalmi osztályok kölcsönös viszonyainak alakulását, az osztályellentmondásokat és osztályösszeütközéseket. E tudományos törekvések megvalósítása nyilván nem ment máról-holnapra, az új eredmények nem születtek meg azon nyomban — úgy, amint a mitológia szerint valaha Pallas Athene pattant ki egyszerre teljes fegyverzetében Zeus fejéből. Hangsúlyoznunk kell ugyan: már a felszabadulással kezdődő években érlelődött, majd a szocialista forradalom győzelmét közvetlenül követő időszakban megindult s előrehaladt az alapvető fordulat a burzsoá történelemírástól a marxista történettudomány felé; már szabad fejlődésünk első évtizedében nem egy olyan történelmi cikk, tanulmány, könyv látott napvilágot-, amelyre ma is elégtétellel tekintünk vissza, amelynek számos megállapítása kiállta az idő s a tudományos előrehaladás és kritika próbáját; ilyen eredményeink egyikérői-másikáról a továbbiakban még szót ejtünk. Ugyanakkor lehetetlen nem látnunk: az elkészült új munkák korántsem mutatták fel rögtön teljes ragyogású fegyverzetben a magyar marxista történettudományt; bőven akadtak rajta foltok, rések, horpadások, és jócskán akadnak még ma is: hibák és fogyatékok, amelyek csökkentették-korlátozzák a történettudomány, az ideológiai harc e fontos fegyvere erejét és hatékonyságát. Nyilvánvaló persze: a burzsoá örökség — kivált a negyedszázados ellenforradalmi korszaké — nyomasztóan, visszahúzóan, szívósan hatott (és hat nem egy vonatkozásban mindmáig is). Ehhez járult, hogy a magyar történészek túlnyomó többsége csak a felszabadulás után kezdte megismerni a marxizmust, kezdte alkalmazni próbálni a történeti vizsgálódásban: így az elméleti színvonal gyengesége, a marxizmus alkalmazásának „gyermekbetegségei" úgyszólván szükségszerűen jelentkeztek. Amikor pedig marxista történetírásunk kezdett kinőni, kilábolni a gyermekcipőből, már a tudományos életben is eluralkodott a személyi kultusz légköre, amely a törvényszerű történelmi folyamatnak nem gazdag és sokoldalú ábrázolására, hanem leegyszerűsítésére ós elszegénvítésére, az általánosnak nem a sajátosban és egyediben való érzékeltetésére, hanem közvetlen és mechanikus erőltetésére adott impulzust. Mi több: nemcsak arról volt szó, hogy az általános törvényszerűségeket gyakran sematikusan alkalmaztuk a magyar történetre, hanem arról is, hogy ama tételek, amelyeket szem előtt tartottunk, nem mindig feleltek meg a marxizmus,