Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

Pack Zsigmond Pál : Marxista történettudományunk fejlődésének problémái Immár csaknem két évtizede, a fasizmus uralma alól való felszabadulásunk óta, új irányt vett Magyarország fejlődése, s ezzel együtt a magyar történettudomány fejlődése is. Korábbi történetírásunkat — legalábbis zömében — egyfajta provincializmus, vagy ha úgy tetszik, bizonyos „hungaro-centrikus" szemlélet jellemezte. A magyar nemesi szólás-mondás — extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita —, az ebben kifejeződő attitűd nem volt idegen a polgári korszakban sem történetírásunk számos irányzatától, számos képviselőjétől. E lényegileg nacionalista felfogás folyományaként múltunkat többnyire hamis izoláltságban, mint a „magyar glóbusz", vagy éppen a „magyar lélek" sajátos, egyedülálló „sorstörténetét" vizsgálták; e szemléletből következően a szomszéd népekkel való kapcsolatoknak nem szenteltek kellő figyelmet, az ország területén élt más népek irányában pedig fensőbbséges, nem ritkán elvakultan soviniszta hangot ütöttek meg. Részben ugyanezzel a szemlélettel függött össze, hogy a történelmi folyamat törvényszerűségeit mellőzték vagy egyenesen tagadták; a marxista történetfelfogással szemben — a tőkés-földbirtokos uralkodó osztályok öntudatlan vagy tudatos szószólóiként — negligáló vagy elutasító, nem egyszer nyíltan becsmérlő, kombattánsan ellenséges álláspontra helyezkedtek. Mindenekelőtt pedig: elleplezték, elködösítették azt a tényt, hogy a magyar történelemnek is az osztályok ellentéte és összeütközése volt a fő mozgatóereje, hogv a magyar társadalom története is osztályharcok története. Ehelyett múltunk korai időszakát többnyire patriarchális idillként ábrázolták, a későbbi századokra nézve pedig egyéb ellentéteket: főként a kuruc—labanc ellentétet (ennek megújuló változatait), majd a közjogi ellentétet, végül pedig a „faji" ellentétet (a zsidókérdést) állították a történelmi folyamat ós a közfigyelem előterébe. Az alapvető osztályellentét és osztályharc elkendőzésében — aminthogy éppen ebben áll a polgári nacionalizmus kvintesszenciája — lényegileg összetalálkoztak a korábbi történetírás különböző irányzatú-árnyalatú és különböző súlyú-rangú képviselői. A felszabadulás előtti évtizedek legnagyobb koncepciójú történetírója, Szekfű Gyula is, amikora Magyar történet III. kötetének előszavában, a XVI—XVII. századról szólván, számbavette az ellentétek ama sorát, „amely a középkorban egységes nemzeti lelket foszlányokra készül szakítani", s amely „ellentétek először Bocskay felkelésével törtek elő", — a felsorolásból (azt a habsburgi—erdélyi ellentéttel kezdve) épp úgy kifelejtette a feudális rend alapvető osztályellentétét: a földesúr—jobbágy ellentétet, mint ahogy a Három nemzedék V. könyvében, az ,, . . . és ami utána következik"-ben, amidőn az első világháború utáni fejleményeket tár-