Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
A MARXIZMUS SZÖVETSÉGI POLITIKÁJA 1007 többsége nem ismerte fel ezt a folyamatot. Mint a frankfurti nemzetgyűlés, maga is áldozatul esett a parlamenti kretinizmusnak, és a parlament négy fala közé zárva folytatta, a nemzetgyűlés elképzelt szuverenitásának birtokában, a maga mindinkább irreálissá váló parlamenti játékait. 1851. január 12-én Bonaparte, a Fould és Baroohe vezetése alatt álló kormány ellenjegyzésével, elmozdította Changarnier tábornokot, akinek révén a rendpárt rendelkezhetett volna a hadsereggel és a nemzetőrséggel. A katonai hatalom teljes egészében Bonapartére és az ő tábornokaira szállott. A nemzetgyűlés ugyan bizalmatlanságot szavazott a kormánynak, de csak a köztársaságiak és a demokraták segítségével, mert a rendpárt egy csoportja, Odilon Barrot-val és Montalembert-rel, már a bonapartisták, a hatalom valóságos birtokosai felé tájékozódott és nem szavazta meg a bizalmatlansági indítványt. A bizalmatlansági szavazat után a kormány lemondott, s helyette Bonaparte egy jelentéktelen emberekből álló kormányt alakított. De április 11-én újból kinevezte a megbuktatott Fould—Baroche-kormányt, amelyet kiegészített a bonapartistákhoz hajló Léon Faucher-val. A nemzetgyűlés rendpárti-köztársasági-demokrata többségének bizalmatlansági szavazata így hatás nélkül maradt. Ezután a bonapartista párt kampányt indított az alkotmány megváltoztatására, amely eltiltotta a hivatalban levő köztársasági elnök újraválasztását. A nemzetgyűlés a revíziós javaslatot, amelynek elfogadásához az alkotmány értelmében 3/4-es többség volt szükséges, július 19-én elutasította. A rendpárt többsége ugyan kompromisszumot kötött a bonapartistákkal és a javaslat elfogadása mellett szavazott, de az elutasításhoz elegendő volt a köztársaságiak és a demokraták állásfoglalása is, akik együttesen a szavazatoknak több mint 1/4-ével rendelkeztek. 1851. október 21-én Bonaparte új kormányt nevezett ki. Saint-Arnaud hadügyminiszter, Maupas Párizs rendőrprefektusa lett. Egyidejűleg Páiizsban csapatokat vont össze. Ez már az államcsíny előkészítése volt. Hogy a munkásosztály támogatását megnyerje, Bonaparte javaslatot nyújtatott be az általános választójog visszaállításáról. A javaslatot azonban a rendpárti többség, november 13-án, a bonapartisták, a köztársaságiak és a demokraták szavazatainak ellenében elutasította. Ekkor a rendpárt megkísérelte, hogy törvényes úton szerezze vissza a fegyveres hatalommal való rendelkezést. De javaslatát, amely arra irányult, hogy a nemzetgyűlés elnöke a törvényhozás védelmére korlátlanul igénybe vehesse a csapatokat, a nemzetgyűlés szintén elutasította. Itt a köztársasági és demokrata baloldal állásfoglalása volt a döntő, amely a rendpártot nem akarta katonai hatalommal felruházni, de megmutatkozott a szavazásnál a rendpárt további bomlása is. Ez november 17-én történt. Két hét múlva Bonaparte végrehajtotta államcsínyét. Az 1851. december 2-i államcsíny azzal kezdődött, hogy letartóztattak 16 képviselőt, köztük Tliierst, Changarnier-t, Cavaignacot és a demokrata Lagranget, az 1834-es lyoni felkelés egyik vezetőjét és a februári barrikádok harcosát. Ezt sokezer letartóztatás követte, elsősorban a köztársaságiak, demokraták és szocialisták soraiból. A rendpárt maradványai megkísérelték, hogy törvényes formában álljanak ellen az államcsínynek. Az egyik kerületi elöljáróságon összegyűlt 220 képviselő és ezek, Berryer legitimista vezér indítványára, elhatározták Bonaparte letételét és felszólították a lakosságot, hogy tagadja meg az engedelmességet az elmozdított elnciknek. Ezt a gyülekezetet egy kis csapat katona minden további nélkül elzsuppolta. A demokraták 6*
