Századok – 1964

Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943

'1006 MOLNÁR ERIK ezzel előrelendítik a forradalmi fejlődést. A permanens ellenforradalom álláspontjáról tekintve, a hibák már csak az ellenforradalmi fejlődést gyorsítják meg. De még a helytelen perspektíva sem akadályozta meg egyes alapvetően fontos történeti folyamatok kiemelését. Amikor Marx az „Osztályharcok " at írta, úgy hitte, hogy létrejött a munkások és a parasztok szövetsége, a munkásosztály vezetése alatt. Utóbb kitűnt, hogy a szövetség politikai feltételei akkor még hiányoztak. De Marx úgy látta, hogy a kapitalizmus gazdasági viszonyai előbb-utóbb szükségszerűséggel létrehozzák a munkás-parasztszövetség politikai feltételeit. Ezért a „Brumaire"-ben szinte végszóként hangoztatta, hogy a cél, amely felé a politikai fejlődés okszerűen halad, a munkások és a parasztok szövetsége a kapitalizmus ellen, a munkásosztály vezetése alatt. Az „Osztályharcok" 4. fejezete (amely 1850 novemberig követi az eseményeket) már éppúgy az ellenforradalom további fejlődését írja le, mint a „Brumaire" megfelelő fejezetei. A kispolgári demokraták arra számítottak, hogy az 1852-es választásokon békés, legális úton, az általános választójog segítségével szerzik meg a hatalmat. A burzsoázia azonban az 1850. március 10-i pótválasztásra hatékony rendszabályokkal válaszolt. A rendpárt az első ijedtségben keresztülvitte az orléanista Baroche kinevezését belügyminiszterré. Ezzel ugyan nem sokat ért el, mert Baroche csakhamar átment a bonapartistákhoz. A főcsapás azonban a választójog reformja volt. 1850. május 31-én a nemzetgyűlés, Thiersnek és Montalembert grófnak, a katolikus párt orléanista vezetőjének kiemelkedő szerepe mellett, elfogadta az új választójogi törvényt, amely a választójogot egyenes adó fizetéséhez és három évi egyhelyben lakáshoz kötötte, s ezzel a választóknak kb. 1/3-ad részét, lényegében az egész munkásosztályt, megfosztotta a választói jogtól. A választási törvényt sajtótörvény követte, amely az óvadék felemelésével és egyéb intézkedésekkel megsemmisítette a baloldali sajtót. A Le National, a burzsoá köztársaságiak lapja, amely továbbra is megjelent, hirtelen a sajtó balszélén találta magát. A munkások, akik az ipari konjunktúra előnyeit élvezték, a jogfosztást tudomásul vették. A szociáhs demckrata párt azonban kettészakadt. 1850 augusztusban a kisebbség kivált a pártból és megalakította a „demokrata szocialista" pártot, vagy új hegypártot, amely a békés propagandával szemben — legalább elvben — hajlott a forradalmi módszerekre. A burzsoázia frakcióharcainak központjában az a küzdelem állott, amelyet a törvényhozó nemzetgyűlés többsége folytatott a végrehajtó hatalmat gyakorló elnökkel és bonapartista pártjával szemben. A bonapartista párt eredetileg nem képviselte a burzsoáziának semmilyen frakcióját sem, csak a burzsoázia általános érdekeit fejezte ki. Fould pénzügyminisztersége óta is csak a pénzarisztckráciát tudta megnyerni magának. De birtokában volt a végrehajtó hatalomnak, amelynek ereje és szilárdsága a burzsoázia legfőbb érdeke volt. A burzsoázia erős és szilárd végrehajtó hatalmat akart, amely útját tudja szegni a forradalmi osztályharcok kiújulásának, és amelynek működését nem akadályozza a nemzetgyűlés ellenállása. Ezért az ipari és kereskedő burzsoázia elpártolt parlamenti képviselőitől és a pénzarisztokráciát követve, fokozatosan átment a bonapartisták táborába. Szerepet játszott ebben az 1851 elején bekövetkezett és októberig elhúzódó gazdasági pangás is, amelyért a burzsoázia a nemzetgyűlést tette felelőssé. A nemzetgyűlés