Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
A MARXIZMUS SZÖVETSÉGI POLITIKÁJA 1005> alá helyezte, ami meg a kispolgárokat ingerelte fel. A blanquista munkások titkos társaságai ezalatt erősödtek és a proletárforradalmi tevékenység keretet talált az ipari munkásegyletekben is. Marx akkor úgy látta, hogy az ellenzéki áramlatok egyetlen folyamba egyesültek és megerősítették a szociális demokrata pártot, amelynek magva viszont a proletariátus lett. így létrejött végre a parasztságnak, kispolgárságnak, sőt még a Le National-féle republikánusoknak is a munkásosztállyal való szövetsége, amely ,,a proletariátus mint döntő forradalmi hatalom körül csoportosult". Magában a proletariátusban pedig mindinkább felülkerekedett a blanquista kommunisták befolyása, akiknek célja a proletárdiktatúra felállítása volt.10 1 Úgy látszott, hogy ezt az értékelést megerősítik az 1850. március 10-i pótválasztások. A szociáhs demokrata párt Párizsban és a vidéken egyaránt győzelmet aratott. Párizsban a párt 3 jelöltjét választották meg: a blanquista Deflotte-ot, aki résztvett az 1848 júniusi felkelésben, de amnesztiát kapott, a kispolgárságot képviselő utópista szocialista Vidait, és a Le National republikánusaihoz tartozó Carnot-t. Mi volt a célja ennek a forradalmi osztályszövetségnek? Nyilván a burzsoázia politikai hatalmának megdöntése és a vörös, vagy szocialista-demokrata köztársaság, vagy, egyszerűbben, a kispolgári demokratikus köztársaság felállítása. Marxnál a szövetség leírása, amelyben a proletariátus játssza a vezetőszerepet, megfelelt annak a sémának, amelyet Engels 1847-ben a német fejlődéssel kapcsolatban dolgozott ki. Megfelel ennek a további fejlődés elképzelése is. Minthogy az osztályszövetség vezetője a forradalmi proletariátus, maga a vörös köztársaság sem lehet más, mint rövid átmeneti forma a proletárdiktatúra felé vezető úton. A „Brumaire" az előbbi forradalmi folyamatról, a proletariátus vezetése alatt létrejött osztályszövetségről semmit sem beszél. Az 1850. március 10-i pótválasztásról természetesen beszámol. Elmondja, hogy a választások eredménye arra kényszerítette Bonapartét és a nemzetgyűlést, liogy összefogjanak a látszólag megújuló forradalommal szemben. De azután azt állapítja meg, hogy a „demokrata párt", vagyis ugyanaz a kispolgári párt, amely már 1849. június 13-án bebizonyította tehetetlenségét és amely a „Brumaire" szerint ebben az időben is a munkások vezetője volt — „engedte, hogy a forradalmi tetterő alkotmányos sikerekkel elégüljön ki, kicsinyes fondorlatokban, üres szónoklatokban és látszatmozgalmakban puffogjon el, s tűrte, hogy a burzsoázia összeszedje magát és megtegye a maga intézkedéseit".102 A látszat az, hogy az „Osztályharcok" és a „Brumaire" a történeti tényeket is eltérően ismerteti. Valójában Marx mind a két munkában a lényeges tényekkel foglalkozott, de a lényeges kritériuma más volt az „Osztályharcok "-ban, amely a permanens forradalom álláspontján állott, és más a „Brumaire"-ben, amely a történeti folyamatot a permanens ellenforradalom álláspontjáról szemlélte. Ugyanazok a tények, amelyek a permanens forradalom álláspontjáról nézve jelentősek voltak és megkívánták a kiemelést, a permanens ellenforradalom álláspontjáról szemlélve elvesztették jelentőségüket és előadásukat mellőzni lehetett és megfordítva. így változik a hibák értékelése is, amelyeket a munkáspárt elkövetett. Míg a permanens forradalom álláspontján állunk, úgy látszik, hogy a hibák,, mint például az 1848 júniusi felkelés, új tapasztalatok forrásává válnak s 101 Marx: Osztályharcok Franciaországban. Uo. 198 — 201. 1. 102 Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Uo. 267. 1. 6 Századok 1964/5-6.
