Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
'1004 MOLNÁR ERIK előkészítette. Június 12-én a törvényhozó gyűlés a javaslatot elutasította. Június 13-án Ledru-Rollin, Considérant és a hegypárti Félix Pyat (később a Párizsi Kommün egyik vezetője) kiáltványt tett közzé, amely a népet felkelésre szólította föl a kormányzat és a parlamenti többség ellen. A párthoz tartozó képviselők zöme megtagadta a kiáltvány aláírását. A felhívásra 30 000 főnyi tömeg — jórészt kispolgári nemzetőr, meg a Le National republikánusai — vonult fegyvertelenül a törvényhozó gyűlés épülete felé. Mielőtt odaérkeztek volna, Changarnier tábornok csapatai könnyűszerrel széjjelszórták őket. Ledru-Rollin megkísérelte még a felkelés megszervezését, de a nemzetőrség légiói, amelyekre számított, cserbenhagyták. így a június 13-i felkelési kísérlet összeomlott. Ledru-Rollin, Considérant és Pyat külföldre menekült, 8 szociális demokrata képviselőt letartóztattak. A kormány ostromállapotot rendelt el, a párizsi nemzetőrség megbízhatatlannak látszó légióit feloszlatták, 6 baloldali újságot, köztük a La Réforme-ot és Considérant lapját betiltották. A törvényhozó gyűlés pedig a parlamenti ellenzék fékentartására megszigorította a házszabályokat. Bár az „Osztályharcok" ironikus hangon foglalkozik ezzel a felkeléssel, amelyet a demokratikus kispolgárok felkelésének tekint, hangja még elég tartózkodó. Viszont kitér a proletariátus harcias magatartására. Elmondja, hogy a proletár titkos társaságok —nyilván elsősorban az illegális blanquista csoportok—, amelyek a betiltott klubok helyére léptek, sürgették a fegyveres felkelést, ezt az elébe tűzött kispolgári célon túl akarták hajtani, sőt győzelem esetére megalakították a proletár Kommünt, hogy a felállítandó hivatalos kormány mellett működésbe lépjen.8 ü A ,,Brumaire"-ben a június 13-i felkeléssel kapcsolatban csak azt olvashatjuk, hogv a proletár titkos társaságok fejei gyökeres bizalmatlanságot éreztek a kispolgári demokrata vezérekkel szemben, s ezért nem voltak hajlandók akcióba lépni. Viszont a „Brumaire" kíméletlenül bírálja a kispolgári demokráciát — a demokrata vezéreket frázisaik, következetlenségük és tehetetlenségük miatt, a kispolgári tömegeket pedig félénkségiikért.100 1848 júniusában a burzsoázia, a kispolgárság passzivitása mellett, megtörte a proletariátust. 1849 júliusában azután, a proletariátus passzivitása mellett , megtörte a kispolgárságot is. Marx a ,,Brumaire"-ben úgy fogja fel a dolgot, hogy a kispolgárság megtörésével végetért a demokratikus köztársaság korszaka és az előbbi helyébe a burzsoá-parlamentáris köztársaság lépett. Ezen a lefelé menő vonalon — ha az 1850 márciusi pótválasztást és az ezt közvetlenül követő eseményeket nem tekintjük, amikor egy pillanatra helyreállott a burzsoázia egységfrontja — a forradalom hátralevő tartalma már csak a burzsoá frakciók egymásközti viaskodására szorítkozott. Az „Osztályharcok" 3. fejezetében, amikor hitt még a forradalom felfelé haladó vonalában, Marx a forradalomnak 1849. június 13-tól 1850. március 10-ig terjedő szakaszát az osztályharc kiélesedésével jellemezte. Bonaparte 1849. november 1-én elbocsátotta Odilon Barrot rendpárti parlamentáris kormányát, s ennek helyébe saját párthíveiből álló kormányt nevezett ki. A pénzügyminiszter Fould lett, akinek politikája a pénzarisztokráciának kedvezett és ellentétben állott az ipari és az agrár burzsoázia érdekeivel. Másrészt a nemzetgyűlés visszaállította a boradót, amivel felbőszítette az uzsora és az adók által amúgyis elgyötört parasztokat, Az oktatást pedig az egyház ellenőrzése 99 Lásd Marx: Osztályharcok Franciaországban. Uo. 175 —178. 1. 100 Lásd Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikáját. Uo. 254—256. 1.
