Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
'986 MOLNÁR ERIK Európában megtört, és ennek következtében a forradalom ezúttal lekerült a, napirendről. Ennek okát abban látta, bogy az 1848 — 49. évek forradalma nem egyszerűen az osztályok általános viszonyában gyökerezett, hanem azzal függött össze, hogy az 1847-ben kitört gazdasági válság kiélesítette az osztályellentéteket. Azóta azonban a válság fellendülésbe ment át — Németországban 1849 nyarától kezdve — és addig, míg a virágzás tart, valóságos forradalomról szó sem lehet. „Üj forradalom csak új válság nyomában lehetséges. De éppen olyan bizonyos is, mint az."7 5 Marx tehát a forradalmi elméletet összekapcsolta az időszakos válságok elméletével. A forradalom új tanulsága az volt, hogy a forradalom a válságból következik, s egyúttal ennek elháríthatatlan következménye. Ekkor azonban Marx már azzal is tisztában volt, hogy a fejletlen német proletariátust egyetlen forradalom nem segítheti hatalomra. „10, 20, 50 év polgárháborúit és nemzeti háborúit mondotta a munkásoknak — kell végigcsinálnotok, nemcsak azért, hogy megváltoztassátok a viszonyokat, hanem hogy saját magatokat is megváltoztassátok és képessé tegyétek magatokat a politikai uralomra."75 A válságok és forradalmak egész sorozata szükséges tehát ahhoz, hogy a proletariátus éretté váljék a hatalomra. Marxnak abból az álláspontjából, hogy a forradalmi helyzet egyelőre végetért, az következett, hogy minden felkelési kísérlet haszontalan. Ez a kérdés, valamint a kispolgári demokratákkal való szervezett együttműködés kérdése vezetett azután a Kommunisták Szövetségének kettészakadására. A londoni központi vezetőség 1850. szeptember 15 i ülésén Schapper és Willich (az utóbbi közel állott nézeteiben Weitlinghez) az azonnali, a bármikor lehetséges forradalom, sőt proletárforradalom álláspontjára helyezkedett. Emellett egyezséget akartak kötni a kispolgári demokratákkal a forradalom közös előkészítésére. Marx, az első Üzenetben kifejtett álláspontjához képest, mint már a blanquisták esetében is, ellenezte az ilyen megállapodásokat. Az ülésen Schapper és Willich Marx-szal és híveivel szemben kisebbségben maradt. Ekkor a londoni körzet közgyűléséhez fellebbeztek, amely nekik adott igazat, és Marxot társaival együtt kizárta a Kommunisták Szövetségéből. Engels erről azt írja, hogy a londoni (német) munkásoknak főleg emigránsokból álló többsége a felmerült vitában Schappert és Willichet követte.77 Ettől kezdve a Kommunisták Szövetsége két frakcióra szakadt, A Schapper—Willich frakció az „ouvrierizmus" álláspontjára helyezkedett.. A Szövetséget meg akarta tisztítani ,,a Marx-féle" értelmiségi és teoretikus elemektől, és azt kizárólag kézművesekre és munkásokra akarta korlátozni. Ugyanakkor a frakció együttműködésre lépett a francia és más kispolgári demokratákkal. A Szövetség németországi tagjai Marxhoz csatlakoztak. De a taglétszám 1850 végére néhány tucat főre zsugorodott össze, és a szervezeti élet. Kölnnel mint központtal, majdnem teljesen a Rajnavidékre korlátozódott. 1851 májusában a rendőrség letartóztatta a központi vezetőség Kölnben székelő tagjait,, és ezzel véget is vetett a szövetség németországi működésének. A kölni kommunista perben 1852. november 12-én hoztak ítéletet, A vádlottak többsége az 75 Uo. 238.1. 76 Marx: Leleplezések a kölni kommunista perről. I. m. 8. köt. 506. 1. 77 Engels: „A Kommunisták Szövetsége" történetéhez. Marx és Engels művei.. 16/1. köt. 224. 1. a hiv. kiadásban.
