Századok – 1963
Tanulmányok - Eperjessy Géza: A mezővárosi és falusi céhek kialakulása és bomlása az Alföldön és a Dunántúlon 951
968 EPEIÎJESSY GÉZA" A tüskevári mesterek tehát — nagynehezen — mégis hozzájutottak az. olyannyira óhajtott privilégiumhoz. Mennyivel nagyobb volt azonban •azoknak a mezővárosi és falusi lakosoknak a száma, akik mint zsellérek a mezőgazdaságból nem tudtak megélni, az ipari munkába való bekapcsolódásukat viszont a céhes mesterek elzárkózásán kívül még a céhkiváltság megszerzésének anyagi nehézségei is akadályozták. A magosparti (Bars megye) lakosok pl. föld hiányában ipari munkával igyekeztek magukat fenntartani és 1828-ban fazekas céh felállításáért folyamodtak. A ' főszolgabíró jelentése szerint „Minden Házi gazda egyszersmint fazikakat is tsinál, mert különben el nem élhetnének ezen igen nyomorult emberek, akiknek teljességgel semmi vagyonjok, semmi földjök sintsen, kivévén ennyéhányat, akik egy kis irtványföldet birnak."84 A magosparti zsellérek tehát fazekas mesterségre adták magukat, és ha anyagi erővel bírták volna, céhkiváltságot is szereztek volna. Mivel azonban a helységben nem volt céh, a Helytartótanács rendelkezése szerint — szabadalomlevél nélkül is űzhettek ipart. Az 1805. és 1813. évi céhügyi szabályzat szerint azonban céhes helyeken nem működhettek céhenkívüli iparosok. Néhány nincstelen horgosi (Csongrád megye) kézműves pl. 1837-ben, amikor a módosabb helybeli mesteremberek céhkiváltságot szereztek, jogos aggodalommal fordult Csongrád megyéhez, hogyan tudják ők ezután továbbfolytatni mesterségüket: „elégtelenek lévén arra — írják —, hogy a kegyes privilégium váltságáért reánk eső mennyiséget meg térítsük, mely végett mi netalán mesterségünktől eltiltattván végső ínségre juttni kénytelenitessünk". A Helytartótanács leiratában ugyan arról tudósít ja a megyét, hogy az illető iparosok „tulajdon kezeikre" foglalkozhatnak továbbra is mesterségükkel, de ha ezenkívül „csak a kiváltságos Czéheket illető jussokkal és szabadságokkal is élni kívánnának, azoknak más egyébb nincs hátra, minthogy magokat a Czéhbeli kiváltság levélért már folyamodott Mester Társaikhoz kaptsolják".8 5 Igaz, hogy elvben — az 1805. és 1813. évi céhszabályzat értelmében — azok a céhbe nem lépett kézművesek, akik igazolni tudták, hogy korábban is ipari tevékenységet folytattak, a céhprivilégium kiadása után is végezhették munkájukat segédek nélkül az illető helységben. De a valóságban a privilegizált mesterek az ilyen „kontár"-okat sem tűrték meg egyetlen céhes településen sem, sőt éppen a királytól nyert „kegyes céhkiváltság erejénél fogva" — követelték mindenütt a kontárok eltiltását. A céhkiváltság megszerzésének anyagi nehézségeit ismerve, nem csodálkozhatunk azon, hogy sokszor több évig, nem ritkán több évtizedig is eltartott, amíg a kérelmezők a privilégium birtokába jutottak. Bizonyára nemcsak bürokratikus akadályok miatt húzódott több mint egy évtizedig a mokriní (Toi*ontál megye) csizmadiák és egyéb kézművesek kérelmének ügye, kik már 1834-ben folyamodtak privilégiumért, s a Helytartótanács a következő évben értesítette is a megyét, hogy a nevezett mesterek kiválthatják a kancelláriánál az elnyert szabadalmat, a mesterek azonban az előírt taksát csak 1846-ban fizették ki.86 Igen nagy volt azoknak a mezővárosi és falusi kézműveseknek a száma is, akik korábban privilégiumért folyamodtak, de később szegénységük miatt OL. Dep. Civ. 1828/6/247. 8Í Uo. 1837/2/4. 8e Uo. 1834/6/145, 1835/5/106 és 1845/5/17. - Vö. méguo. 1832/6/131.
