Századok – 1963

Történeti irodalom - Helytörténeti kiadványok (Ism. Benda Kálmán) - 899

914 KRÓNIKA fel a céhleveleket, aminek az az oka, hogy a korábbi időkről nincsen olyan összefoglaló írás, mint a szereplő Liber Caehahum. A forrásanyag értékelésében szerző segítséget talált а magyar fasizmus fiatalon elhalt áldozata, Ungár László ma is jól használható tanulmányában (A hazai céhrendszer bomlásáról, Századok, 1938) és Mérei Gyula kutatásainak eredményeit összegező munkáiban. Az így nyert szempontok felhasználásával a céheket nem önmagukban vizsgálta, hanem mögöttük egy ipar fejlődését igyekezett megrajzolni. A céhek fejlődését, azoknak ütemét — az ország egyes területein — szerző igen differenciáltan ábrázolja és jó érzékkel festi a céhek bomlását is, amely a szabad királyi városokból indult ki. A bomlás okait azonban főleg az osztrák tőkés ipar hatásának tulajdonítja, holott a meginduló hazai tőkés fejlődés is bontogatja szárnyait. A hazai és az osztrák tőkés ipar bomlasztó hatását azonban sokkal világosabban meg kellene különböztetni. Az előbbi ugyanis az ország gyarmati kiaknázásának eszköze, az utóbbi pedig a feudalizmusból való kibontakozás jele. A munka pozitívumai mellett nem lehet elhallgatni annak fogyatékosságait. Mindenekelőtt a bizonytalan területi elhatárolás esik kifogás alá. Szerző főleg a volt török területek ipari fejlődését kívánta bemutatni és betekintésszerűen foglalkozott a Dunántúlon ós Alföldön kívüleső területekkel. A kitekintés azonban csak akkor enyhítette volna a szűk területi elhatárolás korlátait, ha az megalapozottan történt volna. Szerző ugyanis csak azért foglalkozott ezekkel, mert a volt török területek mezővárosai és falvai gazdasági kapcsolatban voltak velük, és céhszabályzatukat tőlük kölcsönözték. Ilyen meggondolással a szabad-városi céhekre is ki kellett volna terjeszkednie, mert azok céhszabôlyai is mintául szolgáltak. A szabad városok céhes fejlődését feltétlenül érinteni kellett volna, márcsak azért is, hogy az egyező és az eltérő jegyeket meg lehessen állapítani. Az értekezés időhatárai is problematikusak. 1686, Buda visszafoglalásának éve előtt is voltak a török területeken céhek — amire egyébként maga a szerző is utal. Ugyancsak kellett volna foglalkoznia a céhrendszer 1848 utáni haldoklásával, vagyis a még hátralevő közel negyed évszázaddal. Legalább érinteni kellett volna a kézműves ipar hanyatlását 1872-ig, a céhek megszűnését kimondó ipartörvényig. A mezővárosi és falusi céhek általános értékelése tekintetében kifogásolta, hogy Eperjessy a céhek XVIII —XIX. századi történetét teljesen negatívan értékeli. A céh ugyanis bizonyos szintet állított az ipari termelés elé, megszervezte az utánpótlás nevelését, szabályozta az árakat stb. Az ipar fejlődését mindezzel nyilvánvalóan elősegítette. Csak később, a feudális piaci körzetek kiszélesedésével, a feudális társadalom bomlásával, a tőkés termelés csiráinak növekedésével váltak a céhek az ipari fejlődés akadáyaivá. A céhek monopóhumra irányuló törekvése, a céheknek a kontárokkal szembeni elzárkózása, a termelőerők akadálya, de csak egyik akadálya volt. A főakadály a tőkefelhalmozás elégtelenségében rejlett: nem alakulhattak manufaktúrák és gyárak, amelyek felszívhatták volna a nincstelen tömegeket. Kossuth pl. a nincstelen tömegek problémájának megoldását — helyesen — а gyáriparban és a feudális jobbágy viszonyok megszüntetésében látta. Mert ahogy emelkedik az ipari fejlettség, úgy gyorsul a céhek bomlása. A kettő között nincs ellentmondás. A másik kérdés, amiben opponens a szerzővel nem értett egyet: a nagybirtok ós a céhek kapcsolata. A nagybirtokosoknak az volt a céljuk, hogy a forgalmat a saját birtokaikra irányítsák és ennek a hasznát lefölözzék. A kiváltságokkal a birtokos objektíve előmozdította a mezővárosok fejlődését, de egyúttal szűkítette a szabad városok eladási körzetét, és városfejlesztő tevékenysége csak bizonyos határig terjedt, addig, amíg a városok nem igyekeztek kiszabadulni a földesúri fennhatóság alól. Barta István felszólalásában a dolgozatot — az opponensekhez hasonlóan — jelentős, értékes alkotásnak jellemezte. Hiányosságként említette meg, hogy kevésbé részletesen foglalkozik a céh kérdéssel mint gazdasági, társadalmi problémának a jelentőségével, holott ez a probléma a magyar polgári reformmozgalom fegyvertárában jelentős súllyal szerepelt akkor, amilior a magyar polgári átalakulásért folyt a harc. Felhívta jelölt figyelmét, hogy 1791-ben, majd 1827-ben a kommerciális bizottság a maga kebelén belül a céhek eltörlése mellett foglalt állást, csak az összbizottság konzervatívabb elemeinek befolyására született meg a javaslat az eltörlés ellen. A megyei liberális nemesség céhellenességét nemcsak gyakorlati szempontok irányították: az európai liberális elméleti irodalmat elég jól ismerték s meglehetősen jól is alkalmazták a hazai valóságra. Berend T. Iván is nagyon jó és alapos munkának tartotta az értekezést, de véleménye szerint a disszertáció csak nyerne azzal, ha szerzője kiszűrnó a sok felesleges adatot, ami terjengőssé teszi. Eperjessy Géza az opponensek véleményében elhangzott kritikai észrevételek nagy többségét magáévá tette. A területi leszűkítés problémáját maga is érezte. A nehéz-