Századok – 1963

Történeti irodalom - Karsai Elek: „Országgyarapítás” – országvesztés (Ism. Berend T. Iván) 896

897 TÖRTÉNETI IKODALOM annak a szemléletnek, amely sok történész között uralkodik, s amelynek lényege a népszerűsítő műfaj kézlegyintéssel történő elintézése. Sokan ezt kevéssé rangos munkának tekintik és hajlamosak e feladatok megoldását átengedni publicistáknak. Ez a szemlélet igen káros, sokat árt történetírásunknak, sőt személy szerint történészeinknek is. De különösen káros abból a szempontból, hogy egyik legfőbb hivatásától, köz véleményformáló, tudat alakító ideológiai szerepétől foszthatjuk meg munkánkat, vagy legalábbis korlátozzuk annak hatását, ha nem lépünk fel azzal az igénnyel, hogy nagyobb olvasótábort hódítsunk. Karsai Elek e mostohán kezelt műfaj egyik legjelentősebb képviselője. Nagyszerűen egyesülnek benne mindazon feltételek, melyek munkáját hatásossá teszik. Kiváló szakember, aki ismeri az ellenforradalmi korszak történeti eseményeit, szereplőit, otthon van e korszakra vonatkozó forrásokban a levéltár iratai között és a különböző dokumentum kiadványok vonatkozásában egyaránt. Ugyanakkor igen ügyesen találja meg a szerencsés formát, amellyel hallgatóhoz, olvasóhoz gyorsan közelkerül. Színesen, olvasmányosan ír. S ezek az erények jellemzik — nagy sikerű rádió előadássorozatai mellett — jelen munkáját is. Könyve színes, olvasmányos és szakszerűen meggyőző. Nem szól mindenről, nem nyújt teljes tablót, de ez nem is lehet követelmény, sőt nem is lenne jó. Az 1933 — 45 közötti évek legdöntőbb magyarországi politikai eseményeit, a hitleri Németországhoz történő csatlakozást és a világháborúba való végzetes bekapcsolódást vizsgálja. Igen ügyes keret, hogy a magyar külpolitika legfőbb eseményeit a nürnbergi per tárgyalási anyagához kapcsolja, hogy a vádbeszédek, az ügyészi bizonyítás képez keretet a díszmagyarba öltözött politikusok sürgő-forgó mesterkedései köré. Az első kötet a bevezető jellegű oldalak után tulajdonképpen négy főbb fejezetre tagolódik, melyek közül az első a Hitler-orientáció megalapozását, Gömbös Gyula német orientációs külpolitikai alapvetését tárgyalja. A második az Anschluss, a harmadik a Csehszlovákia elleni agresszió történetét, míg a negyedik a második világháború közvetlen előzményeit mutatja be. A második kötet hat fejezetből áll, s ezek között különösen kiemelkedik a Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elleni agresszió előkészítésének vizsgálata (Felvonulás a „Barbarossa-terv jobbszárnyán — egy hónapos késéssel" ós A „Fall Barbarossa" és Magyarország), igen értékesek „A Klessheimi találkozó" és a német megszállást, 1944. október 15. eseményeit tárgyaló fejezetek is. Mindezek során igen gazdag, de ugyanakkor jól válogatott tényanyaggal, a nürnbergi per dokumentumaival, külügyminisztériumi iratokkal, korabeli sajtóanyaggal stb. rendkívül meggyőzően ábrázolja a magyar külpolitika törekvéseit és mesterkedéseit, képmutató álszenteskedését és valóságos országvesztő útjait. Igen fontos és hasznos, hogy nemcsak az utókor értékítéleteit állítja szembe a Horthy-politikusok ténykedésével, hanem a leghaladóbb kortársak, és ezek között elsősorban a kommunista párt álláspontját, nézeteit, értékeléseit is. Megmutatja ezzel, hogy a korszak minden fontos problémájával kapcsolatban szót emeltek, s a történelem által azóta igazolt helyes álláspontot képviseltek a kommunisták. De legalább ilyen fontos, hogy a fejtegetések rendkívül leleplezőek, polemikusak. Az eredeti dokumentumokat a szerző nem egyszer állítja szembe Horthy vagy politikusai „történelemszépítő" visszaemlékezéseivel. A téma és a feldolgozás a munkát olvasmányossá teszik, de ez nem megy a szakszerűség rovására sem. Igaz, hogy e téren a két kötet között van némi különbség. A második kötet — szakmai szempontból — jóval értékesebb mint az első, s ennek bizonyítására elegendő, ha a Jugoszláviával való örökbarátsági szerződés, vagy különösen Teleki szerepének, öngyilkossága problémájának részletes, újszerűen dokumentált kifejtésére, a német megszállás számos problémájára, s általában arra utalok, hogy ez a népszerű munka számos döntő külpolitikai forrásanyagot -.elsőként tár fel és hoz nyilvánosságra. Ezek között Hóman naplóját, Rassay iratait, a Külügyminisztérium igen értékes, újonan előkerült iratait, Lakatos miniszterelnök feljegyzéseit kell kiemelni. Mindezen pozitívumok mellett csak kisebb fogyatékosságként említhető, hogy Karsai Elek a magyar külpolitikát helyenként teljesen lehántja, mesterségesen elszakítja a korszak belpolitikájától, az ország társadalmi problémáitól, az osztályerők belső mozgásától. Ez a hiányérzet inkább az első kötet olvasásakor merül fel. Itt alig-alig találunk utalást az egyes fontos külpolitikai lépések indító mozzanataira. Éppen ezért nem egyszer meglepve olvashatjuk az illegális kommunista sajtó egy-egy idézett cikkét, megállapítását, amely a könyv szövegétől eltérően a belpolitikával és belső osztályviszonyokkal elszakíthatatlan egységben tárgyalja a külpolitika kérdéseit. Elég ezzel kapcsolatban az „Új Hang" c. kommunista lap egyik 1938 októberi számából vett idézetre hivatkozni (95. 1.), mely a magyar uralkodó osztályok Hitler-támogató politikája mellett — váratlanul — a Hitlerrel kapcsolatos aggályaikról is szól, vagy egy ugyanezen forrásból a lengyel—magyar közös határra vonatkozó másik idézetre, a