Századok – 1963

Tanulmányok - H. Haraszti Éva: A chartizmust megelőző angliai reformelméletek és mozgalmak az ipari forradalmak idején 567

570 H. HARASZTI fi VA agitációja a XIX. század első két évtizedére is átterjedt. Népszerű alakjáról 1824-ben bekövetkezett halála után iß sokáig megemlékeztek a korabeli angol memoir-írók. ő alapította 1780-ban, középosztálybeli kis radikális csoporttal együtt a „Society for Constitutional Information" elnevezésű szervezetet. E csoporthoz tartozó radikálisok, Cartwrighthoz hasonlóan, Rousseau természetjogi felfogásán és a francia enciklopédisták doktrínáin nevelkedtek. 1780-ban radikális arisztokraták (Stanhope lordja, Pitt, Sheridan és mások, többnyire wliigek) Ch. J. Fox vezetésével reformbizottságokat és klubokat alakítottak, évi parlamentet és általános választást követelő programjukat Richmond hercege terjesztette a felsőház elé. Ugyanebben az évben a londoni Westminster körzet választóinak bizottsága, amelynek elnöke szintén Eox volt, olyan hat pontból álló parlamenti reformkövetelést fogalmazott meg és terjesztett elő, amely hosszú évekre alapvető radikális program maradt, s amely Cartwright négy pontját az egyenlő választókörzetek és a képviselők vagyoni cenzusa eltörlésének követelésével kiegészítve, lényegében megegyezett a Népcharta hat pontjával.11 A 24 éves korában, 1783-ban miniszterelnökké választott, utóbb neves államférfivá érő s mindinkább retrográd szellemű W. Pitt (az ifjabb) 1782-ben és 1785-ben még hasonló radikális javaslatokat nyújtott be a parlamenthez, bár mindkét alkalommal leszavazták.12

Ezek után a Pastille lerombolásáig nem történt semmi említésre méltó azon túl, hogy néhány vidéki reformegyesület, a londoni mozgalmaktól elkülönülve és sikertelenül, szintén zászlajára tűzte a radikális követelések egyikét-másikát. Ezzel le is zárult az angol radikális mozgalomnak az a főleg arisztokraták és polgári középosztálybeliek által képviselt szakasza, amely a parlamenti reformköveteléseket jogos, demokratikus, politikailag hasznos és megvalósítható célkitűzéseknek állította maga elé, de amelynek nem volt átfogó társadalom-elméleti alapja, vagy az angol társadalom megváltoztatására irányuló éle. A francia forradalom kitörése után, a forradalom radikalizálódásával párhuzamosan az igen „reszpektábilis" angol radikálisok — kevés kivétellel — Európa uralkodó osztályainak a jakobinizmus és forradalom ellen alakított „szent kórusá"-hoz csatlakoztak. Az angol vezetőrétegek forradalomellenessége más európai nemzeteknél valamivel lassabban bontokozott ugyan ki, mivel ők arra számítottak, hogy a francia forradalom az angol 1688-as „dicsőséges forradalomhoz" hasonló eredménnyel, az alkotmányos monarchia angol mintára történő megerősödésével zárul.1

3 A francia forradalmat követő négy évtized folyamán a radikális reform ügye az angol nép, „az alsóbb osztályok" ügyévé vált, olyan üggyé, amely hősöket, mártírokat és prófétákat teremtett. És amikor reformtörekvéseik valóraváltása helyett az 1832-es whig Reform-törvény ismét kirekesztette őket az állampolgári jogok gyakorlásából, a radikális program más tartalommal, kiteljesedve az 1838-as Népchartában éledt újjá.14 11

A chartisták jól tudták és soha nem is titkolták követeléseik eredetét, előző megfogalmazásait. Ld.: The Life and Struggles of William Lovett. London. 1876. 168. 1. A Népcharta első kiadásának bevezetője a „hat pont" rövid történetét tartalmazza 1776-tól. Hovell : i. m. 6. 1. 12

H. T. N. Gaitskell : Chartism. London. 1929. 3—4. 1. . 13 G. D. H. Cole : A Short History of the British Working-Class Movement, 1789—1947. London. 1948. 26. 1. 14

Hovell : i. m. 6—7. 1.