Századok – 1963

Tanulmányok - Bartha Antal: A kelet-európai és a belső-ázsiai feudalizmus történeti kapcsolatai - 503

518 HARTHA ANTAT belső helyzetét. Az egyes részfejedelmek állandó belső hareban álltak egymással, tehát a centralizáció, amely a mongol törzsek egyesítésével kezdődött, ellentétébe csapott át, mert a rendkívül sokféle, különböző fejlettségű területek kormányzása lényegében a birodalom felaprózódása, az egyes uluszok — részbirodalmak — kialakulása révén történt. Az Arany Horda területén a berát-rendszer teljesen tarthatatlanná vált, a Horda uralmi szférája összezsugorodással fenyegetett, állandóan tartani kellett a különböző területek elszakadási törekvésétől. A meghódított tartományok sorsa a berát-rendszer következtében a kifosztás volt, és a mongol köznépi harcosok számára a nemzetségi és a törzsi kereteken kívüli idegen világot jelentette. A Dnyeper menti, a Volga-vidéki Dest-i-Kipcsak (vagy Dest-i-Kazár) texiiletén tengődő földműves települések azonban kezdték éreztetni hatásukat az Arany Horda viszonyaira. Az Arany Horda területén átutazó perzsa és arab kereskedők, akik elsősorban lovakkal és marhával kereskedtek, feljegyezték, hogy nomád környezetben földművelő oázisok is voltak, különösen a Dest-i-Kazár nyugati és északnyugati vidékein, beleértve az egykor kunok által lakott vidékeket is. E földműves települések hol mint virágzó kertes városok, hol pedig mint kifosztott földművelő települések szerepelnek ezekben a tudósításokban. E települések jelentős része az egykorú források szerint jász és orosz földműves központok voltak. Igen figyelemre méltó, hogy ezekben a forrásokban gyakran szerepelnek Madzsar, Mazsar nevű települések ; ismerve a honfoglaláselőtti magyarság tartózkodási helyét, nem lehet kizártnak tekintetni, hogy ezek a földművelő települések valamiféle összefüggésben vannak a honfoglaláselőtti, a kelet-európai steppén maradt magyarokkal. A hol virágzó, hol terrorizált földművestelepülések azonban a XIII század második felére a mongol hódítók szemében és gyakorlatában külső tényezőből belső tényezővé kezdtek válni, erre mutatott rá Rasid-ed-Din is, aki szerint a mongol harcosokban felébredt a föld művelésének szenvedélyes óhaja. Ennek az óhajnak természetesen megvoltak az előzményei az Arany Horda társadalmának fejlődésében. Egyre gyakoribbá vált az ún. tarchan-kiváltságok adományozása, a krimi félsziget területén és a Volga vidékén is. Az Arany Horda központi szállásának vidékén megindult az állandó települések kialakulása, Berke Szaráj közelében kialakult a Hadzsitarchan birtok, amely mentes volt a katonai szolgálatoktól és minden egyéb nem káni udvari szolgáltatásoktól. Az igazi változás azonban az 1295—1304-es években a XIII. század végén, a XIV. század elején következett be. Az önmagát túlélt berát-rendszer tarthatatlanná vált, általános elégedetlenséget váltott ki mind annak névleges élvezői, mind annak szenvedő alanyai részéről. Helyébe az Ша-rendszer lépett. A mongol hadsereg téli és nyári szállása közti földek ezredek, századok és tizedek birtokába mentek át, ami azt jelentette, hogy az egyes katonák tizedek szerint földhöz jutottak, melyet megművelhettek, de el nem idegeníthettek. Az örökösödés elve szerint ha valamelyik katonának egyenes férfi leszármazottja nem volt, akkor nemzetségének valamelyik férfi tagja örökölte az ikta-föld birtokjogát, amelynek feltétele azonban a tized, század és ezred ikta-lajstromába való felvétel volt. A földek megfelelő hasznosításáról és a káni adók időbeni fizetéséről a katonai parancsnokok gondoskodtak. Az ikta-rendszer bevezetése a jobbágykatonák földbirtoklásához vezetett, amely minden korlátozás ellenére kezdett magántulajdonná válni; különösen az egyes parancsnokok kezén levő ikta-földek magántulajdona alakult ki aránylag rövid idő alatt. Az egyes parancsnokok