Századok – 1963
Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293
326 KOVlCS ENDUE bonyolítása az olasz titkos diplomácia feladata legyen.11 2 Klapka igen jól felismerte a helyzetet, amikor Cuzát úgy jellemezte, mint a megegyezés őszinte hívét, de ennek további magatartását — tekintettel a hazai ellenzékre s az ország bonyolult belpolitikai helyzetére — a francia támogatással igyekezett megszilárdítani. A francia diplomáciai támogatás azonban elmaradt, ellenben július első napjaiban már előrevetette sötét árnyékát a mindenkit megrázó döbbenetes esemény: a villafrancai fegyverszünet (július 6.). Végzetes csapás mindazokra, akik az olasz—-osztrák háborútól Európa igazságosabb elrendezését várták, akik bíztak abban, hogy III. Napoleon egész Olaszország egyesítésére és a többi elnyomott európai nép felszabadítására törekszik. A villafrancai fegyverszünet abbahagyta Olaszország egyesítésének művét (csak Lombardia került a szárd királysághoz a M in ci о folyóig), Velence osztrák kézben maradt, Róma és az egyházi állam a pápai hatalom kezén, Nápoly, Dél-Olaszország, Szicília a Bourbonok fennhatósága alatt. A császár meghátrált a ráváró nehézségek elől, utólag megpróbálta szövetségeseinek megmagyarázni a történteket, de az egész világ árulást és gyengeséget látott a fegyverszünetben. Cavour — a magyar ügy legkövetkezetesebb pártfogója — lemondott, Kossuth és a magyar emigráció számos tagja átmenetileg átadták magukat a teljes reménytelenségnek. ,,A béke komoly, igenis komoly. Mindennek vége. Reményeink le vannak sújtva oly megfoghatatlan váratlanul, mint amikor a villám csap le a felhőtlen kék égből", írta Kossuth Ludvighnak Genfből.113 De éppen azért, mivel a villafrancai fegyverszünettel lényegében nyitva maradt a főkérdés: Olaszország egyesítésének problémája, amit a nagyhatalmak nemzetközi konferenciákon szerettek volna megoldani, amire továbbra is kevés kilátás nyílt, és mivel a közép-olasz államok nem voltak hajlandók belenyugodni a fegyverszünet rendelkezésébe, hanem egyesülni akartak Szardiniával, s nyomban meg is indult a hatalmas mozgalom az egész félszigeten — az emigráció tagjai kezdtek ráébredni, hogy még nincs minden elveszve, az olasz egység ügye még tartogathat váratlan meglepetéseket. A kelet-európai tervek közül Kossuth — mihelyt kissé magához tért megdöbbenéséből — a horvátokkal való együttműködést állította előtérbe. Július 31-én ilyen értelmű utasítást küldött Ludvighnak: igyekezzék egyetértést létrehozni Szerbiával és a horvátokkal, legyen velük szüntelen kapcsolatban, mert ,,bár reménytelenül nézek a jövendő elé, az abnormis békekötés után Európa állapota még abnormisabb, mint ezelőtt. Semmi sincs megoldva, semmi sem állandó s az események fordulata kiszámíthatatlan."114 A román— magyar tervekkel kapcsolatban Kossuth hallgatásba burkolózott; most még csak említésre sem tartotta érdemesnek. Cavour nélkül remélni sem lehetett, hogy a román nemzeti párt tagjait szövetségre bírhassák a megszakadt háború után. Az első időkben Klapka is kilátástalannak látta a további munkát: azon a nézeten volt, hogy Lalande jöjjön vissza, mert a fejedelemségekben nincs több tennivalója, csak Winkler Lajos maradjon ott, míg Cuzával a fegyverkérdés el nem intéződik. Célja az volt, hogy legalább a fegyvereket megmentse a távolabbi jövő számára. Magyar részről Karacsaynak kellett intézkednie, a románok közül Bäläceanu volt az összekötő kapocs.115 Klapka azonban nem volt az az ember, aki tartósan tud hit s tervek nélkül élni, augusztus i'2 Marcu : i. m. 223. 1. 113 Kossuth—Ludvigh 1859. júl. 31. Kossuth: Irataim, I, 409. 1. 111 Klapka—Karacsay 1859. júl. 28. OSzK Oct. Hung. 441.; Ács : i. m. 251. L 115 Klapka—Karacsay 1859. aug. 10. OSzK, Oct. Hung. 441; Ács : i. m. 265. L
