Századok – 1963

Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293

296 KOVÁCS END1ÎE Hátra van még Szardínia szerepének megvilágítása. A kis olasz királyság ekkoriban már Cavour miniszterelnök vezetésével nyíltan osztrák-ellenes politikát folytatott, és egész Európa szemében az olasz állami egyesülés legfőbb harcosa és szervezője volt. Piémont részt vett a szövetségesek oldalán a krími háborúban, csekély erőihez képest túlságosan is nagy áldozatokat hozott, de Cavour számításai végső soron meghozták azt az eredményt, hogy a szárd királyság képviselője helyet kapott a párizsi békekonferencia asztalánál, a kis Piémont tényezővé vált az európai arénán, és súlya, szerepe a francia szövetség révén napról napra nőtt. A krími háború eredményeképpen a cári Oroszország — a Szent Szövetség egyik támasza - meggyengült, külpolitikája a francia érdekekhez simult, hátra volt még a Szent Szövetség másik oszlopának, a Monarchiának a letaposása. Ehhez szolgált eszközül az olasz egységmozgalom, melyet Piémont és ennek tényleges feje: Cavour irányított, mindinkább számítva — s joggal számítva — a francia hadsereg segítségére. Szardínia egymaga nem vállalkozhatott egy osztrákellenes háborúra, ehhez csak a francia hadsereg nyújthatott kellő biztosítékot. A piemonti kormány emellett számításba vette a nemzetközi emigráció segítségét is, az olasz—osztrák viszony kiéleződése szorosabb kapcsolatot eredményezett az olasz kormány és a magyar emigráció vezetői között, az olasz tervek közé felvették az általános kelet-európai felkelés programját is. A román állami egyesülés támogatása ennek a monarchiaellenes politikának egyik vezérelve lett. A párizsi békét követő néhány átmeneti és zavaros esztendő azonban nem hozhatta meg a román nemzeti törekvések sima, zökkenőmentes érvényesülését, mert nemcsak a román egység protektorai léptek munkába, hanem az ellentábor is minden eszközt megragadva igyekezett terveit valóra váltani. A kor színes, mozgalmas történetét éppen a szembenálló felek szüntelen diplomáciai mesterfogásai, agyafúrt akciói és ellenakciói, a román ügy körüli elszánt huzakodás teszik érdekessé. Nem tekinthetjük át ehelyütt teljes részletességükben az eseményeket, csupán a történelmi fejlemények fővonalát és jellegzetességét próbáljuk érzékeltetni, hogy a magyar—román viszony jelentős állomását: az 1859-ben megszületett szövetségi egyezményt megfelelő történeti összefüggésekbe helyezzük. Állapítsuk meg jóelőre, hogy a román nemzeti törekvések két leghatásosabb ellenzője Ausztria és Törökország, melyek a történeti fejlődésnek hátatfordító makacsságukban számíthattak az angol kormány ugyancsak elég hatékony segítségére. Ausztria jövőbeli terjeszkedésének és máiéiért gazdasági pozíciójának összeomlásától tartott, és megpróbálta a kivihetetlent: feltartóztatni az elemi erővel megindult egységesülési. folyamatot, megmenteni pozícióit a Balkánon. Törökország a román mozgalomban egy olyan szélesedhető akció első szakaszát látta, mely idővel a Balkánnak többi, A polgári történet ír ás csökkenteni iparkodott az orosz diplomácia pozitív magatartását a román nemzeti állam irányában. Ujabban a szovjet és a román történetírók kellő figyelemben részesí tik ezt a kérdést, és kiemelik az orosz külpolitika érdemeit a dunai fejedelemségek eg yesítése körül. V. Vinogradov rámutat, hogy Ausztria és Törökország hasztalan ip arkodtak a maguk oldalára vonni az orosz diplomáciát, ez szilárdan támogatta a fejed elemségek egyesítésének ügyét. Az oroszok síkra szálltak azért, hogy az osztrák és török csapatok kivonuljanak a fejedelemségek területéről, az orosz diplomácia a francia külpolitikával teljes egyetértésben tiltakozott az első moldvai választások ellen. V. Vin ogradov : Cu privire la rolul diplomatiei ruse in Unirea tarilor romíné. Studii XII (1959) No. 2. 35—50. 1. Rendkívül jelentősnek látja az orosz diplomácia kezdeményező szerepót Al. Vianu : Relatiile franco-ruse ín probléma unirii. Studii XII (1959) No. 1. 191—207. 1.