Századok – 1963
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI–XII. század) 1
A KÖZÉPKORI MAGYAR. ..MAGÁNJOGI" ÍRÁSBELISÉG 21 eddig a királyi okleveleknek a magyar diplomatika: 1. olyanokat, melyek egészen a királyi akarat és írószerv termékei, és 2. olyanokat, melyeket az érdekelt egyház az adományozóval egyetértésben szerkesztett meg, s az uralkodó az intézkedéshez való hozzájárulásának jeléül saját pecsétjével megerősített. Ez utóbbiak, éppen azért, mert az adománytevők beleegyezésével és nevében az érdekelt egyházak scriptoriumaiban készültek, valójában (inkább) a magánoklevél jellegével bírnak, noha diplomatikánk, mint említettük, a királyi pecsét alapján korábban ezeket is királyi okleveleknek minősítette. Amikor tehát a XII. század elején a nem királyi pecsétes írások hirtelen és sokfelé történt emlegetése, s néhánynak a megjelenése idején egyszerre törést tapasztalunk a birtokjogi magánoklevélnek a kétségtelenül megindult gyakorlatában, a magánfelek által elkészített királyipecsétes oklevelek csoportjára kell gondolnunk. Ugyanis valójában nem az történt, hogy a jogi magánírásbeliség a XI. és XII. században nehezen akart meghonosodni nálunk, hanem az, hogy a királyi licentia-biztosítás aktusának szükséges volta miatt a királyi oklevél és pecsét rendkívüli tekintélye az örökjogot nyilvántartó vagy biztosító magán jogügyleteket is a királyi oklevéladás, vagy legalább is a királyi pecsét védelme alá vonta. III. Béla ezt az oklevélfajtát kiküszöbölte, s ezután (legalább egy ideig) minden nagyobb ügy a királyi kancelláriában foglaltatott írásba. A nagyobb adományok a XII. század vége óta amúgvis inkább a királyoktól valók, a magánosok pedig a nagy vagyonok felbomlása és családok kezén való elhatárolódása miatt már csak kisebb mértékben adakozhattak. Ezeket pedig — a király mellett — újból maguk vagy mások (például az éppen kialakulóban levő hiteleshelyek) is írásba foglalhatták. Az a szokás, hogy egyes magánszemélyek adomány- és egyéb természetű okleveleiket az uralkodóval, néha a pápával,13 1 püspökkel,13 2 egy tekintélyesebb személyiséggel,13 3 vagy seniorjaikkal erősíttették meg, nagyon régi. Angliában már a VII. századból van rá példa.134 Franciaországban a legrégibb nyomok a merovingi13 5 és karolingi korba vezetnek, virágzásának az ideje pedig a X. századtól a XII. század első harmadáig tart.136 Meghonosodásának oka (Giry és de Boüard szerint) a társadalom hűbéri szervezetében keresendő: a vazallus csak seniorjának a hozzájárulásával rendelkezhetett birtoka fölött.137 T^apet Hugo (987 — 996), herceg korában, a bemutatott oklevelek alsó margójára keresztet rajzolt hozzájárulásának jeléül. Róbert király (996—1031) folytatta ezt a gyakorlatot. Végrehajtása a legváltozatosabb módon történt. Néha az oklevél befejező formuláiban emlékeznek meg a jóváhagyásról, máskor viszont a királyi diplomák megerősítő jegyeit vezetik rá a magánoklevélre. Ilyen a királyi aláírás, a kereszt, a királyi kancellár vagy a tanúk aláírása, ismét máskor megelégszenek a puszta monogrammal vagy a királyi pecsétnek az oklevélre való erősítésével. I. Henriknél (1031 —1060) már megállapodik a gyakorlat.138 A megerősítés módja ekkor: monogramm, kereszt, a kancellár aláírása és pecsét, megfelelő záradékkal.13 9 I. Fülöp (1060—1108) 131 De Boüard : L'acte privé 141. 1. 132 De Boüard : L'acte privé 142. 1. 133 De Boüard: L'acte privé 141—142. 1. 131 A. Giry : i. m. 741. 1. 135 De Boüard : L'acte privé 140. 1. 1. sz. jegyzet. 136 De Boüard : L'acte privé 140—142. 1. 137 Giry : i. m. 741. 1. — De Boüard : L'acte privé 141. 1. 138 Qi ry ; j. m_ 742. 1. 139 Giry : i. m. 741—742. 1. — Szentpétery : Oklevéltan 48. 1.
