Századok – 1963

Vita - Horváth Zoltán: Kossuth Lajos emigrációs politikájának értékelése 157

KOSSUTH I-AJOS EMIGRÁCIÓS POLITIKÁJÁNAK ÉRTÉKELÉSE 159 — ez a szomorú, de tagadhatatlan igazság ! — és vele együtt nem bízott Teleki László sem abban, hogy az otthoniak hajlandók másképp megmozdulni, mint ha „biztosra mehetnek". Aligha lehet kétséges, hogy a bizalmatlanság jogos volt. A francia és olasz haderő magyarországi megjelenésére tehát nem azért volt szükség, hogy így lefékezzék a hazai forradalmi-szociális erőket, hanem sokkal inkább azért, hogy cselekvésre buzdítsa a függetlenségi- erőket, fellobantsa a magyar nemzeti felkelést. (Kossuth és Teleki is forradalmároknak nevezték ugyan magukat, de itt nem valódi forradalomról volt szó, hanem függetlenséginemzeti hareról.) Egyedül ez magyarázhatja meg, hogy Kossuth 1859 júliusában a magyar felkelés megindítását nem csupán szavakban tette tökéletesen függővé a francia császár elhatározásától, hanem ezt szószerint komolyan vette, valóban átengedte a magyar ügyben a kezdeményezés jogát III. Napóleonnak — s ezzel egyetértett teljes mértékben Teleki László, s majdnem teljes mértékben Klapka is (bár ez utóbbi némiképpen hajlamos volt közvetlen magyar akció elindítására is). Jogos-e tehát Kossuth ellen vádat emelni azért, mert elfogadta a francia—-olasz segítség lehetőségének megragadását? Azt hiszem, minden emigrációs lélektannal ellenkeznék az a kívánság, hogy a nemesi-polgári gondolkodású Kossuth politikai-világnézeti meggondolásokból visszautasítsa a lehetőségét egy olyan nagyhatalmi segítségnek, amelynek révén visszajuthatna hazájába és ismét megszerezhetné a hatalmat. (Gondoljunk csak arra, hogy a krími válság idején az emigráció komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy cári segítséghez folyamodik, ha Ausztria az oroszok ellen beavatkozik a háborúba.) Számtalan közeli és távoli példát lehetne felhozni arra, hogy egy világnézetileg ellenséges nagyhatalom taktikai segítsége semmiképpen sem praejudikál kényszerűen a kialakuló belpolitikai rendszerre. Indokolt és érthető volt tehát, hogy Kossuth ós a Magyar Nemzeti Igazgatóság minél erősebb kötelékekkel igyekezett biztosítani III. Napoleon segítségét -— amennyiben ez tudatosan csak taktikai meggondolásból történt. Azt értem ezen, hogy a Nemzeti Igazgatóság tagjaiban elevennek kellett volna lennie a szándéknak, hogy a francia császár segítségének megszerzését ne csupán az ő szuverén döntésétől tegyék függővé, hanem keressék az útját annak, hogy a potenciálisan felajánlott segítség helyett a tényleges segítséget kényszerítsék ki — olyan helyzetet teremtsenek a magyar forradalom vagy felkelés megfelelő időpontban történő kirobbantásával, hogy III. Napoleon, ekkor már Piémont befolyására is, kénytelen legyen a magyar ügyet is háborús céljai közé beiktatni. De Kossuth és igazgató-társai nem nyúltak ehhez a fegyverhez — mert nem is nyúlhattak. Ismerték a hazai helyzetet, s tudták, hogy az adott körülmények között a harci mozgósítást s különösen a nélkülözhetetlen „nemzetegységet" elérni nem tudják. Kossuth maga az 1870-es európai válság idején azt írja, hogy nem szabad ezt az alkalmat engedni elmúlni úgy, amint a „nemzet léhasága, ne mondjam gyávasága miatt 1859-ben" (Kossuth Iratok OL 5144a) elszalasztották a kínálkozó lehetőséget. Tehát Kossuth, aki maga nem győzte hangoztatni, hogy csak biztos siker reményében hívja harcba a nemzetet, s egyetlen csepp magyar vért sem kockáztat e biztonság nélkül, alig 10 esztendő múlva, maga is felfedezi, hogy 1859-ben a legnagyobb történelmi alkalmat szalasztották el —• ha hittek a hazai forradalmi erőkben. (Ám legyen szabad arra emlékeztetni, hogy 1848-ban, március 14-én Teleki László hiába kérte Vörösmarty Mihályhoz írt levelében könyörögve, hogy az istenért csak ne legyen Pesten „semmiféle demonstrátió",8

a demonstratiót, sőt forradalmat ellenállhatatlan forradalmi erők fékezhetetlenül elindították. Ám 1859-ben, alig 11 esztendővel később nem is volt szükség ilyen kérelemre, mert a tömegektől távolállott az, hogy megmozduljanak, felkeljenek. A bécsi titkosrendőri jelentések is arról beszélnek, hogy amenynyiben megjelennének francia—olasz erők Kossuth nevével, akkor kitörne a felkelés. Egyszóval: az országban nem volt forradalmi helyzet.) Elvben áll az, hogy a Magyar Nemzeti Igazgatóság megkísérelhette volna (ha van bizalma), hogy III. Napóleont a magyar felkelés kirobbantásával fait accompli elé állítsa, ami ha nem is tette volna teljesen lehetetlenné az ily gyors kibékülést Ausztriával, de mindenesetre (főleg Piémont részéről) nagyon megnehezítette volna. Az pedig, hogy a zürichi békeszerződésben a magyar ügy még csak említést se kapjon, tehát, hogy a nemzetközi problémák sorából ily szégyentelenül kiiktattassék — tökéletesen lehetetlenné lett volna téve. De Kossuthék eddig sem bíztak a nemzet (azaz a nemesség) felkelési készségében, és ezzel —• szigorúan mérlegelve a tényeket -— elvesztették az erkölcsi alapot ahhoz, hogy önmagukban az ország valódi akaratának képviselőit, a külhatalmak felé az „elnyomott" magyar akarat hordozóit lássák. * Magy. Tud. Akadémia Kézirattár, Vörösmarty levelezés, Teleki László levele Vörösmarty Mihályhoz, Pozsony, 1848. márc. 14.