Századok – 1963

Vita - Horváth Zoltán: Kossuth Lajos emigrációs politikájának értékelése 157

160 HORVÁTH ZOLTÁN Ez a tény, hogy a tizenegy esztendős osztrák abszolút kormányzás alatt az emigrációnak nem sikerült megfelelő harcrakész tömegbázist létrehozni (vagy jobban mondva az 1849-es alapot megtartva azt továbbfejleszteni), — az a körülmény, hogy az eredményes függetlenségi harc feltóteleit sem a magyar társadalom megszervezésében, sem a nemzetiségekkel való megegyezésben (ez utóbbit még az emigráns nemzetiségi vezetőkkel sem) megteremteni nem tudta, önmagában bizonyítja az emigráció politikai csődjét. Ha igaz képet akarunk kapni erről a nagyjelentőségű s méltán praedualistának nevezett korszakról, akkor e valóságból kell kiindulnunk. Persze mindaz, amit Szabad György és Lukács Lajos a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulásáról bőségben feltár, szószerint igaz. Kétségtelen, hogy az angol politika ugyanoly kevéssé támogatja Béccsel szemben a magyar igényeket, amint nem támogatta azokat 1849-ben sem. Kétségtelen (bár ezt Kossuthók ily tisztán nem látták), hogy III. Napoleon óvakodott a Habsburgmonarchia feldarabolását elősegíteni. Mikor Teleki László e szétdarabolás reményét igyekszik a császár előtt felvillantani,9 akkor ha egyáltalán ért el hatást, inkább távolabbvitte a császárt a magyar ügy támogatásától, semmint közelebbhozta volna hozzá. Mert kétségtelen, hogy az európai helyzet a konzervativizmus alapján konszolidálódott, s a hatalmak — elsősorban Anglia és Oroszország — mitől sem tartottak inkább, mint a bármilyen értelmű forradalmi légkör felelevenedésétől. S mivel az Ausztriával bizonyára nem rokonszenvező Poroszországnak is ez volt politikai iránya, könnyen érvényesült Berlinben az orosz befolyás, amely sem néni akarta Ausztriát romokban látni, sem nem kívánta a francia császár hatalmának és befolyásának mértéktelen megnövekedését, különösen nem a Duna-medencében, ahol ő maga is közvetlenül érintettnek érezte volna magát. Bizonyos azonban, hogy ezeknek az erőknek nem kellett közbelépniök a magyarországi feszültség enyhítésére. Nem kellett okos szóval rávenniök a bécsi kormányt, hogy tegyen engedményeket a magyaroknak (láttuk, hogy ezt még Zürichben sem tették a megvert Ausztria felé), — mert a magyarországi feszültséget nem ítélték kirobbanással fenyegető mértékűnek és természetűnek. Erősen vitatható Szabad Györgynek az az optimista felfogása, hogy a földmívesszegénység, a majori zsellérség körében átfogó forradalmi mozgalomra való hajlandóság található. Az alig felszabadult — és máris megoszlóban levő — parasztság helyi jellegű és gazdasági természetű bármily elkeseredett helyi megmozdulásait ós lázongásait nem lehet azonosnak tekinteni egy ország egészének forradalmi készségével. Ezek a helyi megmozdulások túlnyomó részben a helyi földbirtokosok ellen irányultak — s annyiban voltak kormányellenesek, amennyire a kormányhatóságok végsőfokon mindig a birtokosok oldalára szegődtek a parasztsággal szemben. Bizonyára kormányellenes hangulatot keltett a katona-állítás, az adóbehajtás, a dohányjövedék ós más hasonló dolgok — de ez még nem forradalmi felkelési készség. Nem szólva arról, hogy ezeknek a szétszórt (és helyenként valóban fenyegetőnek tetsző) megmozdulásoknak az éléről lűányzott a vezető erő. A nemesség erre nem vállalkozott, s olyan polgárság, amely felismerte volna a maga érdekét abban, hogy a polgári forradálom elvetélt harcát végigvívja, nem volt. Es itt mondjuk ki végre, amire még visszatérünk: Kossuthnak és az emigrációnak programja nem volt alkalmas arra, hogy ezeket a rétegeket megnyerje a maga számára és harcra mozgósítsa, habár valamennyi magyar program közül még mindig ez volt a leginkább demokratikus tartalmú. Hol volt tehát az a fenyegető forradalmi erő, amellyel szemben Kossuthéknak a francia reakció segítségéhez kellett volna folyamodniok? Kossuth, Teleki László, Jósika Miklós, Pulszky, tehát a hazaiakkal leginkább összeköttetésben álló emigránsok levelezési anyagában nyomát sem látjuk annak, hogy szociális felkeléstől bármelyikük tartott volna. S tulajdonképpen, ha gondosan ós valódi értelme szerint nézzük Lukács Lajos tanulmányát, s tanulmánynak is beillő (anyagában talán cikkénél is gazdagabb) válaszát, akkor azt kell látnunk, hogy a hazai helyzet megítélése tekintetében ő ugyanerre a felismerésre jutott. Ha helyenként (például első tanulmányának 123—124. lapján) ki is ütközik Kossuth iránti ellenszenve, helyes az a megállapítása, hogy az emigráció politikájának legfőbb gyöngéje abból „származott, hogy megállt felettük az idő",10

s hogy „abból az élményanyagból táplálkoztak, amely 48 előtt és a szabadságharc alatt halmozódott fel • Teleki László a Magyar Nemzeti Igazgatóság álláspontját fejtette ki III. Napoleonhoz, Pietri szenátor közvetítésével intézett és Genovából, 1859. jún. 8-án frt beadványában, amikor a helyzet ismertetése után ezt írja: „. . . az osztrák hadsereg szétbomlása teljessé válnék, ha Magyarországnak megengednék, hogy zászlót bontson és nyíltan kihirdetve részt vehessen a harcban, mint Franciaország és Itália szövetségese. Ezt hiszem. Erről meg vagyok győződve. Ez lenne a legbiztosabb módszer arra, hogy alapjaiig leromboljuk Ausztriát. Ennek elérkezett a pillanata." O. L. Pietri P. M. iratai, 17. sz. "Századok, 1961. 373. 1.