Századok – 1963

Történeti irodalom - Regele; Oskar: Feldmarschall Conrad (Ism. Komjáthy Miklós) 1393

1394 TÖRTÉNETI I RDDA.LOM főnök személyé. A Habsburg-birodalom kétségkívül legfontosabb katonai tényezőjének helyzetét a Monarchia sajátos, dualista szerkezete határozta meg. A közös hadügyminiszter mellett, az osztrák és a magyar kormány Landwehr-, ill. honvédelmi minisztere, pénzügyi kérdésekben a közös, az osztrák és a magyar pénzügyminiszter, horvát vonatkozású katonai dolgokban a horvát —szlavón — dalmát miniszter, az osztrák Reichsrat és a magyar országgyűlés és a közös ügyeket, parlamenti szinten tárgyaló delegációk, s nem utolsó sorban az uralkodó katonai irodája, Ferenc Ferdinánd életében pedig az uralkodóóval állandóan harcban álló trónörökösi katonai iroda voltak azok a fórumok, melyeknek véleményét, akaratát, kívánságát a vezérkari főnöknek figyelembe kellett vennie tervei elkészítésénél ós elhatározásai meghozatalában. Conrad írásai (nemcsak magánjellegű megnyilatkozásai, de hivatalos felterjesztései is) tele is vannak kifakadásokkal a munkáját akadályozó emberek és körülmények miatt. Aehrenthal gesztusaiban a személyi és politikai ellenfél oktalan akadékoskodásait látta, s még Aehrenthal halála után sem titkolta, hogy ezek miatt gyűlölte a külügyminisztert. Tisza Istvánt tartotta a Monarchia legnagyobb államférfiának, aKinek — szerinte — az volt a végzete, hogy nem látott túl hazája határain. Sajátos módon fűzi e megállapításához a vele szöges ellentétben álló reflexiót: nagy kár, hogy Tisza, bár lett volna rá alkalma, nem cserélte fel a magyar miniszterelnök posztját a Habsburg-birodalom legfőbb kormányférfiának, a közös külügyminiszternek egész embert, Conrad szerint, éppen egy Tiszát (nyilván, akadályt nem ismerő energiájára gondol) kívánó állásával. Regele nem látta meg a Conrad útjában álló személyi ós tárgyi nehézségek mögött a mélyen fekvő okokat. Nevezetesen azt, hogy nem személyi ellentétek s nem csupán a császár-királyság szerkezetének a kuszáltságig bonyolult volta akadályozta Conrad messze tekintő célkitűzéseinek megvalósítását, hanem a Monarchia sajátos társadalmigazdasági viszonyai. Az államszervezet bonyolultsága csak pontos tükre volt e viszonyoknak. A dualizmus a bonyolult ellentétek egy adott időpontban törtónt egyeztetésének volt az eredménye. Az államapparátusnak azok a szervei, amelyek többek között a vezérkari főnök zavartalan működésének is gátjai voltak, a gazdasági-társadalmi-politikai viszonyok ellentmondásait áthidalni kívánó kompromisszumokból nőttek ki. Hogy csak a vezérkari főnökkel legszorosabb kapcsolatban álló szerveket említsem: Ferenc József katonai irodája a dualista álláspontot képviselő rétegek és csoportok befolyását juttatta érvényre, míg a trónörökös irodája inkább a föderalista körök befolyását érvényesítette a császár-királyság hadügyi politikájában. Conradnak tehát nemcsak alkalmi, személyi intrikákkal, nemcsak a Monarchia világháborús válságából adódó bajokkal kellett megküzdenie, hanem olyan strukturális nehézségekkel, amelyek a birodalom bonyolult szerkezetének s ellentmondásos társadalmi viszonyainak voltak a következményei. Regele hadtörténelmi fejtegetéseiből érdekes, színes előadásából a nem hadtörténész számára meggyőzően bontakozik ki Conrad hadvezéri alakja. Kétségtelen, hogy a központi hatalmak legjelentősebb akciója, a gorlicei áttörés az osztrák-magyar vezérkari főnök legsajátabb alkotása volt. Conrad haditervei közül ez hozta számára a legnagyobb sikert, az egyetlent, amelynek messzebb menő kihatásai is voltak. Regele Conradról, hogy úgy mondjam, rokonlelkű jellemzést adott. Amit a tábornagyban a legdicséretreméltóbbnak lát, az történetírói zsinórmértéke is, a „treuösterreichisch" állásfoglalás. Ez a zsinórmérték azonban még a polgári történetírás szemszögéből nézve sem objektív mérce, mert amit az egyik oldalon (a magyarokén) súlyos hibának, nem egyszer bűnnek könyvel el, ugyanazt a másik oldal érdeméül tudja be. A magyar nemzetiségi politikát méltán marasztalja el. Kemény szavakkal szól arról, miképp bánt el a magyar kormány a délszlávokkal, különösen a horvátokkal. A Monarchia dualista szerkezetének megteremtéséért sem alaptalanul tesz szemrehányást a magyar államférfiaknak. Abban azonban nincs igaza, hogy a szemrehányást csupán e szerkezet nem időtálló volta miatt teszi, s ezt kizárólag a magyar befolyás túlsúlyra jutásának tulajdonítja. Regele „treuösterreichisch" történetszemléletének tarthatatlanságára világítanak rá azok a megállapításai, melyek a Habsburg-monarchia egyedülálló érdemének tudják be a török elől Magyarországba menekülő szerbeknek adott ,,vendégjog"-ot, Bosznia-Hercegovinának az osztrák koronatartományokkal való „egyenrangúsítását", a századok óta Magyarországhoz tartozó horvátok viszonylagos függetlenségét belügyeikben stb. Regele sajátos politikai és történeti szemlélete sok másban is megnyüatkozik. Egyfelől például lelkiismeretesen regisztrálja, hogy még Pitreich „engedményei" után is a hadsereg tisztikarának mindössze 18%-a volt magyar (míg 29%-át a németek, 47%-át a szlávok adták ! !), ugyanakkor másfelől „kiszámít ja", hogy a magyaroknak a Habsburgbirodalom keretei közt eltöltött élete 392 évéből 198 éven át lázadásban voltak a dinasztiával szemben. Regele szemléletében — mint egykor Tiszáéban, vagy Conradéban —