Századok – 1963

Történeti irodalom - Helytörténeti kiadványok (Ism. Benda Kálmán) - 1139

KRÓNIKA 1165 legjobban, hogy szerény félrevonultságában is általánosan elismert központtá lett. Bámulatos anyag- és adatismeretét szíves önzetlenséggel bocsátotta rendelkezésére mindazoknak, akik hozzá fordultak, s az elmúlt évtizedekben aligha készült Erdély történetéről olyan munka, amely ne köszönhetne valamit az ő segít őkészségéne к. Kelemen Lajos tudományos hagyatéka indítás és hatás formájában túl nyúlik az ő munkásságát is magába záró polgári történetíráson és még sokáig táplálója lesz az Erdély múltját vizsgáló kutatásnak. Levéltárosi és múzeumi munkásságának pedig hirdetői maradnak a felbecsülhetetlen kulturális értékek azokban a gyűjteményekben, amelyekben egy hosszú életen át dolgozott. Benda Kálmán A SÁROSPATAKI ORSZÁGOS TÖRTÉNÉSZ-VÁNDORGYŰLÉS A Magyar Történelmi Társulat, a Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztálya, az Országos Pedagógiai Intézet és a TIT 1963. augusztus 26 — 28. között Sárospatakon országos történész-vándorgyűlést rendezett. Az első nap délelőttjén Mályusz Elemér professzor elnöklete alatt a vándorgyűlés résztvevői az 1863-as lengyel felkelesről emlekeztek meg. Az ülesen Kovács Endre kandidátus tartott előadást „Az 1863. évi lengyel felkelés'' címmel. А XIX. század e kiemelkedő történelmi eseményét sokoldalúan vizsgáló, s nagyarányú nemzetközi történesz-együttmüködésen alapuló centenáriumi munkálatokra utalva, az előadó négy kérdés ismertetését tűzte ki celui: 1. milyen okok robbantották ki az 1863. évi lengyel függetlenségi harcot, 2. mik voltak a győzelem lehetőségei, 3. mi volt bukásának oka, s végül 4. mi a felkelés mérlege? A függetlenségi harc kirobbanásának okai — mint mondotta — csakis a korabeli társadalmi erők nemzetközi és hazai alakulása alapján deríthetők fel. A cárizmust kompromittáló krími háború után Oroszországban forradalmi mozgalmakra került sor, amelyek a társadalomnak széles rétegeire terjedtek ki. A lengyel arisztokrácia és burzsoazia hamarosan belátta, hogy Sándor cár trónralépése és laiszat-engedményei nem jelentik a feudális rend felszámolására irányuló törekvést. 1860-tól kezdve a politikai válság egyre jobban elmélyült. A lengyel arisztrokrácia egy része azonban, amely maga is szorongással nézte az elharapódzó forradalmi hangulatot, Wielopolski vezetése alatt a cárizmus „legitim" uralmának vált támogatójává. — 1862 folyamán a fegyveres felkelés előfeltételei megértek már, kirobbantása a „vörösök" tevekenységéhez fűződött. Ez a Pétervárott forradalmivá érő csoport nem alkotott külön politikai pártot, de még így is ők voltak a januári felkelés legértékesebb, legkövetkezetesebben harcoló elemei. Szervezetükben, a központi bizottságban, Jaroslaw Dabrowski vezette a baloldalt képviselő szárnyat. A vörösök tábora kezdettől fogva híjaval volt az egységnek. A felkelés katonai és diplomáciai vezetését sem ők, hanem a „fehérek" és a középutasok tartották kezükben. A vörösök magatartását elsősorban az a felismerés határozta meg, hogy jobbágyfelszabadítás nélkül a felkelés kivihetetlen. Agrárprogramjukban viszont kompromisszumos megoldást javasoltak. A győzelem esélyeit már 1862-ben erősen csökkentette az, hogy a forradalmi mozgalomban résztvevő cári tisztek szervezkedését felfedték és szétzúzták, D^browskit bebörtönözték (csak 1864-ben tudott megszökni). A január 22-én kiadott kiáltvány a viszonyokhoz képest, maximális forradalmi célkitűzéseket, elsősorban a jobbágyság megszűntetését jelentette be, amivel a nemességet nemcsak elidegenítette, hanem kihívta ellenállását is. A nemesek, szabotálva a jobbágyfelszabadítás végrehajtását, nagy paraszti tömegeket tartottak távol a felkeléstől (bár a parasztság részvétele a legújabb kutatások szerint még így is meghaladta a korábbi felkelésekben elért arányát). Ellentét mutatkozott a vörösök ós fehérek külpolitikai koncepciója között is. Míg a vörösök az elnyomott népek (elsősorban az orosz forradalmárok) szövetségét keresték, addig a felkelés vezetését ténylegesen kezében tartó, arisztokratákból álló nemzeti kormány éppen a forradalom kiterjedését és más elnyomott nemzetek bekapcsolását igyekezett agrárpolitikájával megakadályozni, s mereven ragaszkodott a lengyel emigráció hagyományos külpolitikájához. Ez az irányzat a nagyhatalmak közti ellentétek kiaknázását tűzte ki célul, Angliát,