Századok – 1963

Történeti irodalom - Györkei Jenő: Spanyol földön a szabadságért (Ism. Jemnitz János) 1120

TÖRTÉNETI IRODALOM •>1121 szereplőit. Új eredményeknek elsősorban a magyar önkéntesekről közölt pontosabb adatokat, politikai, szociális összetételükről szóló összesítéseket tekinthetjük. A könyvről kétségtelen érdemei, hasznossága ellenére, éppen politikai történeti részei miatt, mégsem állíthatunk ki teljesen nyugodt lélekkel jó bizonyítványt. Nem akarunk az igazságtalanság bűnébe esni, amikor Györkéi Jenő könyvével szemben olyan bíráló észrevételeket vetünk fel, amelyek tulajdonképpen nemcsak az ő írását, felfogását érintik. A szerző lényegében csak elismételte a korábbi állításokat, s nem önállóan festette meg azt a tablót, amit, úgy érezzük, helyesbíteni, kiegészíteni, elemezni kellene. Kritikánk is azért erősebb, mint amit a munka megérdemel, mert úgy érezzük, hogy történeti látásmódunkban a spanyol népfrontkorszak megítélésében megmaradtak olyan hibák, amelyeket itt lenne az ideje kiküszöbölni. Mindenekelőtt egy módszertani probléma. A Népfrontot a spanyol kommunista párt nem egyedül juttatta győzelemre. Ez magától értetődően hangzik, de újabb kiadványainkban mégis hiába keressük a forrása között azoknak a politikusoknak, pártvezetőknek munkáit, akik bár nem voltak kommunisták, de a Népfront létrehozásában résztvettek, s az 1936 —39-es korszakban szerepeltek. Történeti szempontból nyilván nem megnyugtató módszer, ha mindig csak ítéleteket mondunk ezekről a politikusokról, de őket megukat nem beszéltetjük, gondolatmenetüket nem próbáljuk megvilágítani. Spanyolországról szólva nem szabad összetéveszteni a párttörténet megírását a Népfront történetének érzékeltetésével. A jelen munkánál — úgy hisszük — ez a hiba kísért. Ezért nem élnek a polgári demokratikus pártok, a baloldali köztársaságiak, még a katalánok sem. Ezért nincs érdemben szó a szindikalistákról sem, s ezért adódhatott — talán az európai adottságokat túl mechanikusan átültetve Spanyolországba — az a tévedés, hogy a szerző szerint a két legnagyobb szakszervezet a kommunista CGTU és a szocialista UGT. A valóságban a két legerősebb szakszervezet a szindikalista CNT és az UGT volt. A CNT-ről azonban szinte nem is esik szó. A politikai történetet ábrázoló bevezető részben más fogyatékosságokat is látunk, amelyek különböző módon összefüggésben állnak a fentebb jelzett szemléleti hibával. A szerzőnek véleményünk szerint jeleznie kellett volna, hogy Primo de Rivera katonai diktatúrájával szembefordult a szindikalista CNT és az anarchista FAI (a kettőt nem szabad olyan egyszerűen egy nevezőre hozni, mint ahogy a szerző teszi), valamint a szocialista párt egy része, a liberális polgárság, egy időponttól kezdve az antiklerikálisok tábora is. Téves az a megközelítés, mintha e pártok és rétegek csupán azért léptek volna fel köztársasági programmal, mert látták, hogy a monarchia megbukott. A szerzőnek inkább e törekvés folyamatosságát (s természetesen belső fázisait) kellett volna megmutatnia, hiszen Spanyolországban már korábban is volt köztársaság. Más dolog bemutatni a liberális polgárság gyengeségét, következetlenségét, és más dolog tagadni értékét és szándékait. Ugyanez vonatkozik az 1931 —33-as köztársasági kormányzat értékelésére. Az olvasó csak akkor vesz tudomást a kormány pozitív tetteiről, amikor „két fekete év idején" — a jelző egykorú, s önmagában is figyelmeztető, kár, hogy Györkéi nem használta — intézkedéseit megszüntetik, majd 1936 tavaszán ismét visszaállítják. Azt azonban az olvasó nem tudja meg pontosan, hogy melyek ezek az intézkedések. Igaz, hogy a kormány következetlen, ingatag és tépelődő volt. De a szerző súlyosan téved, amikor azt állítja, hogy az egyház ellen nem folytatott következetes harcot, s az 1931 decemberi alkotmányt nem hajtották végre. Ez ténykérdés. 1932 januárjában a kormány rendeletet adott ki a jezsuita rend feloszlatásáról és 1933. június 2-iki kelettel az összes szerzetesrend vagyonelkobzásáról. (Constitución de la republica Espanola y legislación derivada de la misma. Madrid. 1936. 205 — 211. 1.) A pápa enciklikát adott ki, a spanyol klérus pedig valóságos kultúrharcot kezdett a kormány ellen. Ezek jelzése nélkül teljességgel érthetetlenek а szerző azon utalásai, amelyek arról szólnak, hogy a kommunista párt ellenezte az antiklerikal izmus kiélezését (mert kiről lett volna szó, nyilván nemcsak az anarchistákról), másfelől a levegőben lóg a CEDA megalakulása és a rendkívül erős klerikális ellentámadás. Bántónak hat a szerzőnek az 1936 utáni időszakra vonatkozó néhány megállapítása is. Az 1936—1939-es korszak politikai vázlatát а könyv ugyan csak hézagosan adja, de foglalkozik Caballeroval, a POUM-mal és a barcelonai felkeléssel. Szerintünk itt a szerző erős leegyszerűsítés hibájába esett. Caballeroról mint makacs és ostoba politikusról, a POUM-ról mint fasiszta ügynökségről szól. Az anarchista és POUM-ista milíciák szerinte а fronton a Franco csapatokkal futballoznak. Szerintünk súlyos hiba volt az 1937 — 1938-as tételek ilyen kritikátlan átvétele. Barcelonában a fasiszta katonai felkelést zömében szindikalista milicista munkások verték le. A legerősebb párt Kataioniában az övék volt. Gyakorlatilag a munkásellenőrzést — amiről a szerző nem ír — Kataioniában a