Századok – 1963

A történelemoktatás kérdései - Hajdú Tibor: Károlyi Mihály és az 1918–19-es forradalmak 1092

3096 HAJDÚ TIBOK: KÁROLYI MIHÁLY ÉS A FORRADALMAK nevezi ki. Egy nap sem telt el, s környezetétói befolyásolva elfelejtette ígéretét, és elejtette Károlyit. Károlyi végtelen jóhiszeműségét bizonyítja, hogy a királytól becsapva és megszégyenítve s a kormányrajutásáért harcolni kész nép szeretetétől körülvéve még ezután is megpróbált egyezségre jutni Andrássyékkal. Nem rajta múlt, hogy ez nem sikerült: a király végül is Hadikot, Andrássy hívét bízta meg kormányalakítással, de a budapesti munkások és katonák fegyveres felkelése elsöpörte útjából az egynapos miniszterelnököt . A forradalom éjszakáját Károlyi a felkelés főhadiszállásán, az Astoria szállóban töltötte; anélkül, hogy megpróbálta volna irányítani, vállalta a forradalom sorsát és felelősségét. A tüntető tömeg már kiszabadította a Keleti Pályaudvarra irányított menetszázadokat, mikor Károlyi másodmagával elindult, hogy a vérontás elkerülése érdekébenfelkeresse a Várban a budapesti hadtest parancsnokát, a félelmetes hírű Lukachich tábornokot. Ekkor érkeztek az Astoria elé Lukachich csendőrei, hogy kézrekerítsék a forradalom vezérkarát és a Nemzeti Tanácsot. A támadók hamarosan megfutamodtak, de Károlyi most már végérvényesen a forradalom táborában maradt. A régi rendszer ellenállásának összeomlása után a király kinevezte Károlyit miniszterelnökké. A Nemzeti Tanács, Károlyival az élén, nem volt elég szilárd ahhoz, hogy a néptől kapott hatalom alapjára helyezkedve visszautasítsa a megszegett ígéret elkésett teljesítését. A közfelháborodás, a köztársasági demonstrációk hatására, a munkásság követelésére másnap — 1918 november elsején — a kormány ,,visszakérte" esküjét a királytól, s november 16-án sor került a. köztársaság kikiáltására is. Károlyi miniszterelnöki kinevezése után lemondott a Nemzeti Tanács elnökségéről. Később, 1919. január 11-én, Károlyit a Nemzeti Tanács a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnökévé választot ta — a nemzetgyűlés összeüléséig. Ezt a tisztséget Károlyi március 21-ig töltötte be. Mint miniszterelnök, ő vezette a külügyminisztériumot is. Elnökké választása után is ő irányította a kormány külpolitikáját; az új miniszterelnök, Berinkey Dénes, nagytudású, de politikailag színtelen hivatalnok volt. A forradalom győzelme után Károlyi politikai fejlődésében új szakasz kezdődött. Ennek a fejlődésnek jellegzetessége, hogy Károlyi hamarosan túlment saját pártján, a forradalom rohamos ütemével azonban így sem tudott lépést tartani. Károlyi, kormánya tagjaival együtt, abban reménykedett, hogy haladó polgári reformokkal, mérsékelt, bár jelentős változást hozó földosztással, demokratikus választójoggal, teljes gyülekezési, sajtó- és szólásszabadsággal, erőteljes szociális intézkedésekkel egyrészt megőrzi a tömegek támogatását, másrészt a kapitalista tidajdon megóvásával az uralkodó osztályokat is az új rendszer elismerésére készteti. Az osztályok kompromisszuma, a szegények mérsékelt kívánságainak önkéntes teljesítésé a gazdagok által: ez a tipikusan kispolgári ideál lebegett a Károlyi-kormány előtt. Az osztálybéke illúzióját megerősíteni látszott a nemzeti kérdés, a külpolitika helyzete. A forradalom győzelmével egyidejűleg megkezdődött a nemzetiségek elszakadása is, az ország területe, még a békekonferencia dönlése előtt, egyre kisebbre ZSU-J gorodott. Miután a régi Magyarország elnyomott nemzetiségeinek felszabadulása a burzsoázia, illetve a soviniszta értelmiség vezetése alatt ment végbe, az új államalakulatok berendezkedésénél a határokon túlra került magyarság hátrányokat, sőt üldöztetést szenvedett, s a megmaradt terület gazdasági helyzete is megsínylette a változást; a magyar kormány abban bízott, hogy a ..közös nemzeti sérelmek" mérséklik a belső, szociális ellentéteket. Nem így történt. A nemzeti egység illúziója — mely legerősebben magában Károlyiban élt — szert efoszlott, az osztályharc soha nem látott erővel lángolt fel. A munkások és parasztok nem elégedtek meg a ki kény szerit ett vívmányokkal, az óvatos földreformmal. A földesurak vagyonát kisajátító, a régi államapparátus embereit elűző parasztmozgalmakat a kormány fegyveres erővel verte szét, ahelyett, hogy az azonnali, radikális, megváltás nélküli földosztással valóban a demokratikus rendszer támaszává tette volna a parasztságot. Károlyi maga írta meg élete végén, hogy a Nemzeti Tanács programja „teljesen alkotmányos volt és arra sem volt bátorsága, hogy kimondja, amit a parasztság hallani kívánt — hogv a föld az övé lesz". Radikális földosztás helyett „a legalitás és a rend útját választottuk, hátat fordítva a szociális igazságénak." A Károlyi-kormány földreformja a mágnásoknak sok volt, a parasztoknak kevés: tehát őszintén egy társadalmi osztály sem támogatta. Ugyanez történt a polgári demokratikus kormány politikájával szinte minden vonatkozásban. Tgv a koalíció ragaszkodott a valóságban már nem is létező területi integritáshoz, annak keretein belül aránylag széleskörű, de korántsem teljes autonómiát ígérve a nemzetiségeknek. Ez a függetlenségre vágyó nemzetiségeknek kevés, a magyar nacionalistáknak sok volt; a magyar munkások és katonák pedig nem voltak hajlandók újra fegyvert ragadni, hogy akaratukat