Századok – 1963
Vita - A Magyar gazdaságtörténet c. tananyag programjának vitája a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (Szakács Sándor) 1072
A MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNET С. TANANYAG VITÁJA 1075 tőkés fejlődése az egész tőkés korszakon belül éppen a XIX. század utolsó évtizedeiben volt a leggyorsabb ütemű.7 Az agrárválság kérdésköréhez kapcsolódott Reményi Lajosnak az a megjegyzése, mely kétségesnek tartotta, lehetséges-e már 1900 előtt a Monarchia agrárpiaca monopolizálásának megvalósulásáról beszélni, hiszen a monopolisztikus agrárvámokat csak az 1906-os vámtarifa teremtette meg. Érdeklődést és vitát váltott ki Ránki Györgynek az a dualizmus időszakára vonatkozóan kifejtett véleménye, amely szerint ezideig valójában túlhangsúlyoztuk a magyar gazdaság elmaradottságát a dualizmus korában. Nagyobb elmaradásról ekkoriban nézete szerint nein igen lehet beszélni, hiszen a gazdaság színvonalát tekintve -Magyarország világviszonylatban is a 8—10. helyen állt; erre a megállapításra jutunk, ha a termelőerők színvonalát, vagy az egy főre eső termelést tekintjük az összehasonlítás alapjának. De helytelennek vélte az elmaradás túlhangsúlyozását azért is, mert hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a nagyobb lemaradás tulajdonképpen csak a Horthy-korszakban következett be. Ugyancsak indokolatlannak tartotta a nehézipar ezidőbeli elmaradottságáról beszélni. Hangsúlyozta, hogy az alapvető fordulat e vonatkozásban is csak 1913 után következett be, amikor az ipar nem állt át — ahogy Nyugaton általában — a gépgyártásra. A nehézipar elmaradottságáról tehát csak ettől kezdve lehet beszélni, és ez esetben is sokkal inkább a Horthy-korszakot illetően, lévén, hogy már a háború előtt is múlhatatlanul esedékes átállás, még az ellenforradalmi rendszer alatt is elmaradt . Ránki György felfogásával Kahulits László és Szuhay Miklós szállt vitába. Kétségbe vonták elsősorban Magyarország gazdaságának Ránki által jelzett korabeli helyét a világ államainak rangsorában. Rámutattak arra, hogy a korabeli „világ" nem túl nagy hibalehetőséggel ekkoriban még tulajdonképpen Európával volt azonos; e tény figyelembevételével pedig az említett 8—10. hely már más értéket képvisel. Felhívták a figyelmet arra is — s ezzel Ránki György is egyetértett —, hogy nem lehet a fejlettségi színvonalat kizárólag, vagy elsősorban egyes, sokszor önmagukban elégtelen mutatók (pl. egy főre eső termelés) alapján vizsgálni, hanem ehhez pontos és sokrétű elemzés, a gazdasági struktúra, a termelési-társadalmi viszonyok összevetése is elengedhetetlen. A továbbiakban Andics Erzsébet az abszolutizmus osztályalapjainak részletezését, átfogóbb elemzését, Berei Andor a lakosság korabeli átrétegeződését s a városba vándorlást, e kérdések bővebb tárgyalását kérte számon. Ugyanő vitathatónak vélte, helyes-e közvetlen a századforduló után a magyar ipar kisipari jellegének megszűnéséről beszélni. Nem vonta ugyan kétségbe, hogy a kisipar fokozatosan háttérbe szorult, rámutatott azonban arra, hogy ennek ellenére a kisipar részaránya Magyarországon továbbra is sokkal nagyobb volt, mint a fejlett ipari országokban. A szkepszis jegyében fogant kérdésként merült fel (Reményi Lajos adjunktus hozzászólásában) az is: lehetséges-e a XX. század elején a mezőgazdaság fejlődésének lelassulását és az iparfejlődés meggyorsulását a tőkés fejlődés irányváltozásának nevezni — ahogy ezt a program vonatkozó része teszi —, vagy csak arányváltozásnak a gazdaság szerkezetén belül. Kahulits László arra mutatott rá, hogy a tervezetben a gazdaság területi megoszlása csak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan merül fel, pedig szélesebben, átfogóbban kellene megmagyarázni, hogy milyen okok játszottak közre pl. az ipar sajátos elhelyezkedésében. A nemzetiségi munkások bérviszonyaival összefüggésben Farkas Sándor pontosabb formulázást kívánt : a nemzetiségi vidékeken nemcsak a nemzotiségi munkásoknak volt alacsonyabb a bérük, hanem az e területen dolgozó magyar munkásoknak is. Berei Andor indokolt kívánsága arra irányult, hogy a korszak tárgyalásakor nagyobb súlyt nyerjen a dualizmus válsága jelenségeinek ismertetése, az osztályharc kiéleződése. Édekesnek indult — bár csak néhányan szóltak hozzá — a Tanácsköztársaság értékelésével kapcsolatos vita is. Ságvári Agnes úgy vélte, hogy e rész a történelmi valósághoz képest meglehetősen „vérszegény". Nem értett egyet azzal, hogy a program a Tanácsköztársaság tárgyalásánál a földkérdést helyezte központba. Helyesen mutatott rá, hogy a földkérdés centrális problémává emelése torzulást okozhat az értékelés optikájában. Lényegében ehhez a — bíráló — felfogáshoz csatlakozott Kahulits László és Farkas Sándor is. Tanulságos- volt Berend T. Iván válasza: egyes hozzászólások a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájának értékelésében mintha a pozitívumok jóindulatú, mégis valamiféle egyoldalú előtérbeállítását, a csírában rejlő, de az adott történelmi viszonyok között véglegessé még nem állandósuló nagy históriai lehetőségek hangsúlyos érzékeltetését látták volna üdvösnek. Berend T. Iván — számos jelenlevő egyetértésével 7 A tervezet megfelelő sorai: „Az amerikai úton tőkésedő tengerentúli országok gabonájának megjelenése a világpiacon, a porosz utas agrárfejlődés elmaradottságának felszínre törése a századvégi agrárválság idején. A válság oka — súlyosbító és enyhítő tényezői Magyarországon. A válságból való kilábalás: technikai fejlesztés — a tőkés kizsákmányolás fokozása — a Monarchia agrárpiacának monopolizálása a továbbra is döntően gabonatermelő magyar nagybirtok számára."
