Századok – 1963
Tanulmányok - Nemes Dezső: Az 1927. évi olasz–magyar szerződés 1017
1050 NEMES DEZSŐ: AZ 1927. ÉVI OLASZ—MAGYAR SZERZŐDÉS köztársaságot, a munkásság politikai hatalmának kivívását. Valójában magában a szociáldemokrata pártban is képtelenek voltak legyőzni a Tanácsköztársaság iránti mély tiszteletet, az 1919-es forradalmi harcok emlékeit; képtelenek voltak leküzdeni a szociáldemokrata párton belül, és különösen a szakszervezetekben állandóan jelenlevő baloldali ellenzéket. Éppen ezért a kommunistákkal való együttműködési készség és a Szovjetunióval való rokonszenv is lebír hatatlannak bizonyult. Ebből azonban nem következett az, hogy a peyerista zavarkeltés hatástalan volt, volt hatása, bizonytalanságot ébresztett, zavart keltett és züllesztett. A kommunisták rendkívül nehéz körülmények között küzdöttek az általános antikommunista uszító hadjárat ellen, amelyen belül a legnyomasztóbb és legártalmasabb a szociáldemokrata vezetők uszítása volt, mert ez elsősorban a szervezett munkásság soraiban éreztette züllesztő hatását. Ez a körülmény természetesen befolyásolta a KMP állásfoglalását a szociáldemokrata párttal szemben. A kommunistaellenes uszítás elkeseredést és mélységes megvetést keltett, s egyik forrása lett a szociáldemokrata párt állásfoglalásainak és tevékenységének megítélésében keletkezett tévedéseknek, hibáknak is. Ez megmutatkozik az olasz —magyar szerződéssel kapcsolatos szociáldemokrata állásfoglalás és taktika értékelésében is. A KMP azonban az egyetlen pártja a magyar társadalomnak, amely ezt a szerződést, a valóságnak megfelelően, mint a háborús célokat követő kalandorkülpolitika aktusát értékeli, s következetes harcot folytat az imperialista háborús törekvések ellen, amely törekvések jegyében született az. Az Új Március 1927 áprilisi száma ,,Harcot a háború ellen" című cikkében foglalkozik a kormány külpolitikájával, Bethlen római útjával, az olaszmagyar szerződéssel; Az e cikkben kifejtett állásfoglalás a KMP Központi Bizottságának értékelését fejezi ki, amely az olasz—magyar szerződés parlarfienti becikkelyezését követően is változatlan maradt. „A magyar külpolitika aktivitása abban áll — írja az Új Március —, hogy Magyarországot mindenképp bevonja a bármely irányban lehetséges fegyveres konfliktusba. Csak háborúban, háborús hatalmak csoportjában tudja magát az uralkodó rendszer állig felfegyverezni. Csak akkor tudja teljes »külpolitikai szuverenitását« visszanyerni, a koronázással rátenni a pontot a konszolidáció, a dolgozó nép rendszeres gúzsbakötésének művére. " És a trianoni szerződés hatálytalanítását is „csakis hadat viselő valamelyik nagyhatalom árnyékában" tudja elérni. A különféle tárgyalások, „a nyilatkozatok özöne, a Bethlen-rendszer és Bethlen körültömjénezése, az egész »külpolitikai aktivitás« csak arra jó, hogy a magyar nép tömegeit bevonja az angol—olasz politika sodrába, előkészítse arra a háborúra, melyet a nemzetközi ellenforradalom szolgálatában kell megvívnia, nyakán ülő urainak megerősítéséért, a mai rendszer megörökítéséért". Az idézett megállapításokban nem minden pontos, de kiállta az idő próbáját az, ami bennük a legfontosabb. Egy évtizeddel később, mikor a tőkés Európa viszonyaiban lényeges változás állt be, s Anglia ismét, a.konzervatív kormány politikájával, a hitlerista Németország felfegyverzéséhez nyújtott segítséget, s átengedte neki a vezetőszerepet a szovjetellenes háború megszervezésében és megvívásában; ebben a helyzetben változatlanul helytállónak bizonyult az Új Március fő megállapítása: a horthysta rendszer „csak háborúban, csak háborús hatalmak csoportjában" tud szabadon fegyverkezni, s a fasiszta uralom a magyar népet „a nemzetközi ellenforradalom szolgálatában" viszi háborúba.