Századok – 1962

Történeti irodalom - Párttörténeti Közlemények 1961 (Ism. Ránki György) 889

TÖRTÉNETI Hi 01)ALOM 893 beállítottsága folytán áll szemben Hitlerrel, mint ahogy kissé túlzott megállapítások vannak a tanulmányban az ország külpolitikai függésére vonatkozóan is. A népi demokrácia történetével foglalkozó két tanulmány nagyjából azonos időszak problémáját tárgyalja. Borsi Emil cikke (A Magyar Kommunista Párt harca a szegényparasztság megszervezéséért 1945 második felétől 1946 végéig) mindenekelőtt azt a kérdést veti fel, hogy az 1945 nyarától tartó szakaszt már közvetlenül a szocialista forradalomba való átnövés időszakaként jellemezhetjük-e. Ez véleményünk szerint mindenképpen ellentmond az MKP pünkösdi konferenciája állásfoglalásának, mely nem kívánt frontális támadást indítani a burzsoázia ellen. Az az érdekes, újszerű anyag, amelyet a szerző föltár, inkább arra enged következtetni, hogy a MKP ebben az időben még csak arra törekedett, hogy ne vonják az egész parasztságot a reakciós Parasztszövetség vezetése alá; a burzsoázia s a falusi burzsoázia elleni támadás — akarva-akaratlan a szerző cikke is ezt bizonyítja számomra — csak 1946 kora őszétől indult. Kérdésesnek tartom azt is, nem túlozza-e el a szerző a FEKOSz mtmkájának eredményességét, s hogy 1946 végén a szegényparasztság, „az újgazdák döntő tömegei már a munkásosztály oldalán állnak". Berend T. Iván tanulmánya (Az állami beavatkozás rendszere és a nagytőke gazdasági hatalmának aláásása az inflációs periódusban 1945—1946) az elvi igényesség, nagy anyagismeret, biztos történeti érzék szerencsés ötvözete. Az új népi demokratikus államrend gazdaságpolitikája körüli harc bemutatása, a politika és gazdaság kölcsönhatásának elemzése alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy kifejtse, miként válnak — a munkásosztálynak a hatalomban való részesedése mellett — az állami ellenőrzés — nem egyszer az állammonopolizmusra is jellemző — formái a tőkekorlátozás, a munkás-ellenőrzés eszközévé. A cikk gazdag anyaga — mely itt nem öncélú, hanem az elvi általánosítás széleskörű megalapozásaként jelentkezik — lényegében a korszak gazdaságtörténetének első tudományos megalapozását szolgálja; az eddigiektől eltérően, újszerűen mutatja be a munkásosztály gazdasági pozícióit, a tőke és a munka közötti harc eredményeit 1945—46-ban. A cikk fő elvi mondanivalójával egyetértve csupán azt az észrevételt szeretnénk felvetni, hogy e harc eredményeit talán egy árnyalattal eltúlozza, a tőke gazdasági hatalmának aláásása talán nem ért el olyan fokot, mint azt a cikk jelzi, mivel az eredmények még döntően a politikai felépítményben, nyugodtak. Áttekintve a folyóirat legérdekesebb tanulmányait, talán levonhatunk néhány következtetést, melyeket — megítélésünk szerint — a szerkesztőségnek figyelőmmel kell kisérnie további munkájában. Utaltunk már az elvi cikkek hiányára, bár meg kell állapítanunk, hogy ez nemcsak a Párttörtóneti Közlemények, de szinte kivétel nélkül valamennyi történeti folyóiratunk gyengéje. Pedig önként kínálkozik jónéhány olyan téma, melynek tisztázása előrevihetné a párttörténetírás munkáját. Időszerű lenne például tisztázni a munkásmozgalom szerepét a XX. század magyar történetében. Foglalkozni kellene azzal, milyen sajátos módszereket kíván a párt történetírás. Érdemes lenne tanulmányt közölni a munkásmozgalom forrásainak sajátosságairól. A gazdasági és szociális viszonyok s a mozgalom menete közti kapcsolat is világosabb tisztázást kíván. Nem kevésbé lenne fontos a vitaszellem felkeltése is. A munkásmozgalom története nem szűkölködik vitás elvi kérdésekben, mégis a folyóirat hasábjain vitával egyáltalában nem találkozunk. Zágoni Ernő cikkét a szerkesztőség — mint a szerkesztői megjegyzésből kiderül — bizonyos fokig vitathatónak tartott a, mind ez ideig azonban semminemű refleksziót a tanulmányra vonatkozóan nem közöltek. Hasonlóan nem váltott ki vitát Szakács Kálmán korábban, szintén hasonló megjegyzéssel közölt tanulmánya. Nyilvánvaló, hogy magának a szerkesztőségnek kellene ilyen esetben jó példával előljárnia, s nemcsak egy megjegyzés erejéig, hanem, ha kell, talán vitacikkben állást foglalnia mindazon problémákkal kapcsolatban, amelyeket egy-egy tanulmányban vitathatónak tart. Feltétlenül megjavítandónak tartjuk a Szemle-rovatot. Nem világos egyrészt az ismertetett munkák kiválasztásának elve. Magyar történeti vonatkozásban logikusnak tűnnék, ha 1945-ig csak a munkásmozgalommal, 45 után bármely témával foglalkozó munkáról készülne recenzió. Elképzelhető ennél tágabb felfogás is, de egységes állásfoglalás látszik szükségesnek. Emellett a Szemle-rovatot a gondos szerkesztés sokkal szélesebbkörűen felhasználhatná. Korunk sajátja, hogy a munkásmozgalom története egyre szélesebbkörű érdeklődést vált ki. Nyugaton kommunista, szociáldemokrata és polgári történetírók tollából jelennek meg munkák, melyek a munkásmozgalom különböző eszmeáramlatait propagálják. Ezek a munkák természetesen nem a magyar munkásmozgalom kórdéseit tárgyalják, bírálatuk azonban módot nyújtana arra, hogy a magyar történészek aktívabban bekapcsolódjanak a nemzetközi ideológiai harcba, fejlesszék vitakészségüket, élesebbek legyenek az elvi kérdések megragadásában, s történész látókörük szélesedjék. Mindez