Századok – 1962

Történeti irodalom - Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918 (Ism. Mucsi Ferenc) 884

886 TÖRTÉN ETI IROD A LOM A munkásság növekvő elégedetlenségének feszítő ereje mellett az ország és az egész Monarchia kereteit feszítették azok az ellentétek is, amelyek Ausztria-Magyarország két államának uralkodó osztályai között egyre inkább kiéleződtek. A dualizmus rendszerét alapjaiban aláásó gazdasági-társadalmi ellentétek mellé a háború újakat is létre hozott. Az Osztrák-Magyar Monarchiát, mint azt az egyik 1915 tavaszán tartott minisztertanács megállapította, „közgazdasági és pénzügyi szempontból már eddig is jóval súlyosabban terheli a háború, mint a hadviselő államok bármelyikét, mert a mi katonai erőkifejtésünk közgazdasági teljesítőképességünkhöz viszonyítva jóval jelentékenyebb, mint a többi hadviselő államoké" (151. 1.). Különösen Magyarország gazdasága és népe sínylette meg az erőn fölüli háborús teherviselést. Maga Tisza István miniszterelnök, a dualizmus feltétlen híve tette szóvá egy 1915 szeptemberében tartott minisztertanácson, hogy Magyarország lakosságának számához képest nagyobb arányban vesz részt a véradóban, mint Ausztria. Kimutatta, hogy Ausztriában a 18 — 50 év közötti férfilakosságnak — a behívások után — mintegy 40%-a marad meg termelőmunkán, míg Magyarországon csak 28%. „Magyarország.. .nem nézheti — mondta —, hogy Ausztria ilyen mértékben visszamaradjon az áldozatok terén, s magára nézve úgy a gazdasági élet folytonosságának biztosítása, mint emberanyagának kímélése szempontjából ilyen jogosulatlan előnyöket biztosítson" (181. 1.). Rendkívül nagy súllyal nehezedett az országra Ausztria és nem kis mértékben Németország élelmiszerellátása is, ami — különösen a tartalékok kimerülése, a behívások folytán előállt súlyos mezőgazdasági munkaerőhiány nyomán — az ellentétek újabb forrásává vált. Emellett szinte állandóak voltak a közjogi súrlódások a közös hadügyminisztérium és a magyar kormány között; a kormány nem egyszer tette szóvá a hadügyminiszter illetéktelen beavatkozását a magyar belügyekbe, elsősorban a hadiüzemek, a termelés mihtarizálása, a katonai karhatalom igénybevétele kérdésében. Ellentétek robbantak ki az ideiglenesen megszállt területek gazdasági kihasználásával kapcsolatban is; a magyar kormány, például, külön magyar kormánymeghatalmazott kiküldését határozta el az Olaszországtól elfoglalt területek gazdasági kihasználásának vezetésére, hogy ezáltal „közjogi önállóságunk" és „jogos gazdasági érdekeink" megóvassanak. A megszállt Ukrajna nyersanyagainak szétosztása körül még ennél is élesebb harc fejlődött ki a Monarchia két állama között. A magyar kormány ragaszkodott a javak kvóta szerinti elosztásának elvéhez, míg az osztrák kormány az elosztás alapjául az országok gazdasági potenciálját kívánta elismertetni. (Lásd 268 — 269, 347, 409 — 412. 1.) Ugyanakkor a két civódó félnek együttesen kellett védekeznie a mohó német imperializmussal szemben, amely elnyeléssel fenyegette szövetségeseit. A magyar minisztertanács egyik 1918 nyarán tartott ülésén a kereskedelemügyi miniszter tájékoztatta a kormányt az akkor Salzburgban folyó német—osztrák — magyar gazdasági tárgyalások állásáról. „Az osztrák és a magyar kormány megállapodtak abban, mondta a miniszter, hogy ezen tárgyalásokon az úgynevezett preferenciális rendszer alapján maradnak, amely alapon a tárgyalások eddig folytak és német részről jövő oly kezdeményezést, mely az uniót célozná, nem fogadnak el. .. A Salzburgból érkezett, jelentések szerint a nemet kormány ottani képviselői teljes erővel az uniót követelik, és a tárgyalásokat ily irányba akarják terelni. Egész nyíltan bejelentették, hogy Németország csak ily megoldást fogadhat el, csupán néhány évi átmenet idejére akarna közbenső vámokat, de ezeket is esak igen korlátolt számban koncedálni. Megbizottaink természetesen ily tárgyalásba nem mehetnek bele, minélfogva előreláthatólag a salzburgi tárgyalások nem fognak eredményre vezetni" (483 — 481. 1.). Míg egyrészt szembenálltak a német imperializmus hódító törekvéseivel, az osztrák-magyar uralkodó körök maguk is expanzív politikát folytattak Lengyelország és a Balkán irányában. Különösen figyelemre méltóak a magyar imperialista uralkodó osztályoknak azok a tervei, amelyek balkáni területek megszerzésére irányultak, s amelyek világosan cáfolják azokat az állításokat, mintha a magyar uralkodó osztályoknak nem lettek volna határozott expanzionista céljaik. Ausztriának azzal a tervével kapcsolatban, hogy az elfoglalt Orosz-Lengyelországot a Monarchiához illetve Ausztriához csatolják, a magyar kormánynak az volt az álláspontja, hogy ez a területi növekedés csakis a dualizmus rendszerének fenntartása mellett valósítható meg, s Ausztria ilyen mérvű megnövekedését a két állam közötti hatalmi egyensúly fenntartása érdekében Bosznia-Hercegovinának és Dalmáciának a magyar koronához való csatolásával kell semlegesíteni. Ebben a tárgyban a magyar kormány 1915 októberében nyilatkozatot terjesztett a közös minisztertanács elé (189—197.1.). 1918. október 1-én a horvát-szlavóndalmát miniszter jelentette a minisztertanácsban a király jelenlétében létrejött megál-