Századok – 1962
Tanulmányok - Diószegi István: Az 1870. július 18-i közös minisztertanács 705
736 DIÓSZEGI ISTVÁN nyomorodottan, minden gyötrelmünk és kérdésünk egy: meg lehetett volna-e akadályozni ezt a végzetet? Mi történt volna, ha Ausztria-Magyarország — akkor még osztrák-magyar nagyhatalom — nem keveredik bele a háborúba? Erre az emésztő kérdésre ott kell keresni a választ — a sok felelet közül legalább is az egyiket —, ahol egykor igen is meg tudták akadályozni azt, hogy a Habsburg-birodalom európai háborúba lépjen bele küzdő fél gyanánt. . . Ezért van az, hogy a Monarchia politikusainak ama viselkedése, mely a németfrancia háborúban jellemezte őket, ma is aktuális; innét van az, hogy a világháború előzményeivel semmi sem állítható oly könnyen szembe, mint az akkor megakadályozott európai összbonyodalom. S mert 1870 semlegességének dicsőségében gróf Andrássy Gyula szerepel, az 1914-i döntésben pedig gróf Tisza István, tehát mindkét esetben a vezető magyar államférfi szava billentette le Sors serpenyőjét; ezért könyvünknek legfőbb kérdése itt mered elénk. Az 1870 — 71-es tények s tényezők újra megjelennek 1914-ben hatvan év előtti történetünk hangja hangzik a mából."1C8 A háborús felelősség tette aktuálissá a magyar polgári történetírás számára is az 1870-es problematikát. Ez a történetírás minden erejével Tisza István háborús ártatlanságát bizonygatta, s tette ezt elsősorban azért, hogy a trianoni szerződés igaztalanságát — mintha a soknemzetiségű ország felbomlása tisztán csak valami felelősség következménye lenne — ezzel is dokumentálja. A párhuzam Tisza államférfiúi zsenialitásának kidomborítása céljából szinte nélkülözhetetlen. így építette bele az aktuális dolgokra érzékeny polgári történetírás a már régóta szállongó Andrássy -legendát a frissen gyártott Tisza-legendába, s tette annak integráns részévé. Andrássy és Tisza háborús ártatlansága egymás mellett és egyszerre szolgálta a nacionalista történetírás és az ellenforradalmi revizionista propaganda céljait. Tartozunk az igazságnak annak leszögezésével, hogy a polgári történetírók között is akadtak olyanok, akik a Wertheimer-féle nézetek és álláspont tarthatatlanságát észrevették. Olyan burzsoá historikusokról van szó ez esetben, akik mentesek voltak a kérdéssel kapcsolatos politikai előítéletektől. Walter Platzhoff, a weimari időszak Bismarck-kultuszának egyik neves képviselője észreveszi, hogy Andrássy német-barátsága korántsem feltétlen érvényű. „Ő, akinek gondolatai reggeltől estig Oroszország körül forogtak, egy német—orosz szövetséget mindenáron meg akart akadályozni. Politikája mindig magyar orientációjú volt és maradt, és teljesen téves felfogás, ha valaki őt abszolút szilárd németbarátnak tünteti fel"189 — írja az egész Bismarck-kutatás számára programadásnak számító cikkében. A zürichi egyetem egyik doktorjelöltje, jóllehet a közös minisztertanács jegyzőkönyvét teljesen Wertheimer után és annak szellemében közli, rámutat arra, hogy „mióta H.Oncken közzétette a III. Napoleonnal kapcsolatos forráskiadványát — nem lehet többé fenntartani Wertheimer alapvető nézetét Beust magatartását illetően".170 Erich Eyck a hitlerellenes svájci emigrációban írt Bismarck-életrajzában a július 18-i minisztertanácson történteket elemezve arra a következtetésre jut, hogy „alapjában véve a vita a szövegezések és a kis részletek, nem mindig mélyen ható politikai ellentétek körül folyt".171 S talán az osztrák liberális irányzat önkritikájának kell felfognunk, hogy az iskola egyik utolsó képviselője 1946-ban megjelent cikkében erre a következtetésre jut: Wertheimer és Stern az ice Hegedűs Lóránt : Két Andrássv és két Tisza. Bpest. 1941. 102. 1. 169 Platehoff : i. m. 170 Ernst Grob : Beusts Kampf gegen Bismarck. Türbenthal. é. n. 4G. 1. 171 Erich Eyck : Bismarck. Zürich. 1943. TT. köt. 494. 1. /
