Századok – 1962

Történeti irodalom - Sarlós Béla: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga (Ism. Both Ödön) 261

TÖRTÉNETI IRODALOM 263 kodifikálatlansága miatt is sokat forgatott hazai tankönyveknek a büntetőjog alapvető kérdéseivel elég részletesen foglalkozó tartalma, másrészt a szerző által teljesen anarchikusnak vélelmezett, a büntetőjog lényeges kérdéseire figyelemmel nem lévőnek minősített büntetöbírói gyakorlat között. Ha ez az álláspont fedné a valóságot, az 1843-as büntetőtörvénykönyv-javaslattal sem tudnánk mit kezdeni, mert hiszen ekkor fel kellene tételeznünk azt, hogy e törvénykönyv-tervezet megalkotói (pl. Deák Ferenc !) a magyar előzményektől teljesen elszakítva, nyugati mintákat másolva vagy saját fejükből merítve készítették el művüket, s hogy az elkészült alkotás még azon törvényhatóságok gyakorlatára sem hatott, melyek követutasításaikban kifejezésre juttatták készségüket a törvénykönyv-javaslat elfogadására. Ha ezt a tételt helytállónak minősítenénk, a csodálat hangján kellene megemlékeznünk Szeged városáról, ahol 1848-ban a fenyítő törvényszék bírái a szándékot, a gondatlanságot, a beszámítást (büntethetőséget) kizáró okok közül többet, a kísérletet, a részesség több változatát és jó néhány bűncselekményt az 1843-as javaslat rendelkezéseivel egybehangzóan értékelték. (Ld. erre Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban. Szeged. 1958. 29. s a köv. 1.) Mindezek alapján az a gyanúnk, hogy a szerző forrásadatokkal alá nem támasztott állításában sántít valami. Gyanúnk még fokozódik, ha felfigyelünk magában a kötetben e téren jelentkező ellentmondásokra is, melyek közül csak egyre hivatkozunk. Sarlós Béla munkája egyik helyén arról ír, hogy bíróságaink az elmebajt nem értékelték megfelelően (81. 1.), másutt viszont azt említi meg, hogy Pap János vádlottnak „zavart" elméjűsógére hivatkozó védekezését Kraszna megye törvényszéke orvosszakértő véleményére hivatkozással vetette el. Az valószínű, hogy az 1848-as magyar bírói gyakorlat nem volt mindenben és mindenütt következetes, de kizárt, hogy bíróságaink teljesen önkényesen, koruk tudományának eredményeit mindenben mellőzve jártak volna el az alapvető büntetőjogi kérdések elbírálásánál. A szerzőnek azt a felfogását sem tehetjük magunkévá, hogy az 1848-as gyakorlat a bírák rendkívüli szigoráról tanúskodik (76. 1.). Nem azért, mert a perdöntő bizonyítékként felhozott halálbüntetések viszonylag nagy száma önmagában erről korántsem győz meg bennünket, mert hiszen a három évnél hosszabb szabadságvesztést kimondó ítéletek is igen ritkák, és mert a testi büntetések is megszűnő tendenciát mutattak. Közelebbről csak a halálbüntetések gyakoriságában megnyilatkozó és a szerző által ,,rendkívülinek" minősített szigorral foglalkozunk. A hétszemélyes tábla 1848-ban meglehetősen sok, 94 halálos ítéletet hozott, az ítélkezés rendkívüli szigoráról mégsem beszélhetünk, mert ezzel a büntetéssel 34 közönséges, 17 házastárs-, szülő-, 11 rablógyilkost, 10 gyújtogatót és 22 ,,gyermek"ölőt sújtott a legfelső bírói fórum. A ma is halállal büntethető gyilkosok között bizonyára akadtak mai fogalmaink szerint szándékos emberölés tettesei is, akiket ma már nem büntetnek halállal, a gyermekölők tekintélyes hányada ma is halállal büntethető gyilkosnak minősülhetett, mert különben Sarlós Béla ldasszikus példaként műve függelékében nem olyan ítéletet közöl (307. 1.), amelyből egy házasságon kívül élő anyának nem a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után általa elkövetett „gyermekölésérői", hanem legalább egyhetes csecsemőjének elpusztításáról értesülünk. A gyújtogatókra kiszabott halálbüntetéseket sem értékelhetjük egyszerűen rendkívüli szigorúnak, ha felfigyelünk arra, hogy egy-egy gyújtogatás akkor még egész falvak pusztulását eredményezhette, ha felismerjük, hogy a bíróságok nagyfokú közveszélyessége miatt minősítették halállal büntetendőnek a gyújtogatást. Erre vall az a tény, hogy a saját házát felgyújtó személy is halállal lakolt (80. 1.). Mindezekre tekintettei joggal kérdezhetjük, hogy hol vannak már 1848-ban azok a rendkívüli szigorról tanúskodó idők, amikor még a tolvajokat, sőt a paráznákat is hóhér kötele vagy pallosa fenyegette. A monográfia I. részének összességében elhibázott második fejezetét a statáriális és a rendkívüli bíráskodás problémáit taglaló, indokolatlan általánosításokat kerülő és pártosan tárgyilagos hangú fejezet követi. A szerző e helyütt helyesen állapítja meg, hogy a Batthyány-kormány nem annyira a parasztmozgalmak, mint inkább a nemzetiségi felkelések elnyomása érdekében nyúlt a statáriális bíráskodás fegyveréhez. Maradandók lesznek azok az eredményei is, amelyek a forradalmi időszak rendkívüli és statáriális bíróságainak a korábbi évek gyakorlatánál lényegesen enyhébb ítélkezését emelik ki. A történelmi hűséghez való ragaszkodásra utal az a megállapítása, amely kifejezésre juttatja: a Honvédelmi Bizottmány korszakában nem következett be lényeges fordulat a parasztmozgalmak elleni bíráskodásban. Sarlós Béla munkájában a Honvédelmi Bizottmány korszakának büntetőjogát bemutató II. része a legsikerültebb, amelyben a szerző részint a Bizottmánynak 1849. február 13-a^lőtt hozott büntetőjogi intézkedéseiről tájékoztat, részint pedig több más, az 1849. február 13-i vésztörvény létrejöttével, jelentőségével és végrehajtásával, valamint a vésztörvényszékek működésével kapcsolatos kérdést tisztáz. Kimutatja,