Századok – 1962

Történeti irodalom - Sarlós Béla: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga (Ism. Both Ödön) 261

262 TÖRTÉNETI IRODALOM 262 hű ismertetése csak a forradalom menetével, az abban ható osztályerőviszonyokicai s az azokat visszatükröző politikai és pártharcokkal kapcsolatban lehetséges" (5. 1.), de a későbbiekben időnként megfeledkezik az e megállapításban foglaltak helyes gyakorlati alkalmazásáról. Kitűnik ez többek között abból, hogy a forradalom és szabadságharc egyik korszakát más korszakai rovására túlértókeli, 1848/49 történetének politikai történeti szempontból vett korszakait minden módosítás nélkül büntetőjogtörtóneti korszakokként, politikai történeti értékeléseket büntetőjogtörtóneti értékelésekként kezel, a politikai történet művelőinek maradandó eredményeit nemegyszer mechanikusan viszi át a büntető jogtörténet területére. Jó példa erre az, hogy minden haladót, minden forradalmit a Honvédelmi Bizottmánynak tulajdonít, ós ugyanakkor minden reakciósért a Batthyány-, ill. a Szemere-kormányt teszi felelőssé. A forradalmi jellegű vésztörvény visszaható erejűvé nyilvánítása, a vésztörvényszékek működésének időszaka a Szemerekormány korára esik, de ez Sarlós Béla szerint kizárólag a Honvédelmi Bizottmány politikájának a következménye. A statáriális bíróságok 1848 októbere és 1849 áprilisa között sem ítéltek el kevesebb parasztot annál, mint amennyit 1848 nyarán, a szerzőnek mégis az a felfogása, hogy az elítélésekért kizárólag a Batthyány-kormányt terheli a felelősség. Sorra véve most már az érdekes mű egyes részeit, először az 1848 márciusától 1848 szeptemberéig terjedő időszak anyagi és alaki büntetőjogának, valamint büntetőbíráskodásának bemutatását ígérő fejezetek ismertetésére és bírálatára térünk át. E fejezetekben (13—141. l.)a szerző az utolsó rendi országgyűlésünk által alkotott törvények büntetőjogi rendelkezéseivel, ezek végrehajtásával, az átmentett feudáliskori bírói apparátus működésével, végül a statáriális és a rendkívüli bíráskodással kapcsolatos jogtörténeti problémák monografikus feldolgozására vállalkozik. Ami a „márciusi törvényekkel" összefüggő kérdéscsoportot illeti, jó érzékkel taglalja ezek, közülük alaposabban a sajtótörvény büntetőjogi rendelkezéseit. Helyesen mutatja ki azt a kapcsolatot, amely az 1843/44-es büntetőtörvénykönyv-javaslatok és az 1848-as törvények között fennáll. A jogtörténeti irodalomban először ad részletesebb tájékoztatást a sajtóesküdtszékek megszervezéséről és az 1848. évi esküdtbíráskodásról. A szerző által felvázolt kép közel jár a valósághoz, bár rontanak hitelén azok a hiányosságok ós elvetések, amelyek közül a számunkra nagyon szűkre szabott terjedelem miatt csak néhányra utalhatunk. Bőven foglalkozik Sarlós Béla a sajtótörvény létrejöttével és rendelkezéseivel (19 — 32.1.), de figyelmen kívül hagyja az idevágó korábbi irodalom eredményeit. Tévesen jelöli meg Szalay László és Tóth Lőrinc személyében az esküdtszéki rendelet szövegezőit. A rendelet fogalmazati példányának, amely Bókey István könyvtárából a múlt század végén került az Országos Levéltárba, tüzetesebb vizsgálata alapján ugyanis az állapítható meg, hogy ezt Bókey István, az 1848-as igazságügyminisztórium munkatársa írta, Szalay László és Deák Ferenc javítgatta, s rajta Tóth Lőrincnek egyetlen tollvonása sem szerepel. Nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a szerző, bár hivatkozik a Marczius Tizenötödike 1848. évi 71. számának egyik közleményére, a lap szerkesztője ellen indított sajtóesküdtszéki eljárás menetének tisztázása érdekében nem folytatott kellő mélységű kutatásokat. Csak emiatt juthatott el addig a kijelentésig, hogy Pálfi Albert ellen nem adtak ki vádiratot és döntést sem hoztak ügyében (49. 1.). Az említett hírlap 1848. augusztus 22-i 137. számából tudunk arról, hogy a pesti perbefogási törvényszék, bizonyára a vádirat alapján, nem tartotta indokoltnak a további eljárást, s ezért felmentő határozatot hozott. Forráshelyekkel alá nem támasztott a szerzőnek az a megállapítása is, hogy a Batthyány-kormány kezdeményezésére indították meg Bangya János ellen az esküdtszéki eljárást a forradalmibb Pest helyett a feudális múltba visszakacsingató Pozsonyban. A monográfia legkevésbé sikerült része „A feudális bírói apparátus működése" címet viselő fejezet, amely egyrészt igen kevés levéltári forrás felhasználásával, másrészt a korabeli vagy közel egykorú büntetőjogi tankönyvek mellőzésével íródott. A szerző csak a hétszemélyes és a királyi tábla, valamint az 1848/49. évi igazságügyminisztérium néhány iratára támaszkodott, csak ezek alapján általánosít. Nem vállalkozhatunk arra, hogy e fejezet valamennyi hibájára kitérjünk, ez egy nagyobb terjedelmű tanulmányt igényelne, de a szerző két legfőbb tételének, a büntetőjog általános része jelentős kérdéseinek teljes tisztázatlanságát és az 1848-as magyar büntetőbíráskodás rendkívüli szigorát bizonygató megállapításainak tarthatatlanságáról kell néhány szót ejtenünk. Lássuk először azt a kijelentést, hogy hazánkban 1848-ban „az alapvető büntetőjogi kérdések tisztázatlanok" (85. 1.), sőt teljesen tisztázatlanok voltak (90. 1.). Ha a szerzőnek ezt a felfogását magunkévá tennénk, ki kellene mondanunk: Magyarország büntetőjoga a múlt század derekán, a forradalom évében Európa legelmaradottabb, legkegyetlenebb büntetőjoga volt. Ha igaz lenne ez az állítás, nem tudnánk feleletet adni arra, hogy miért tátong szakadék egyrészt a bírák által már csak feudális büntetőjogunk