Századok – 1962

Vita - A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (I. rész) 206

226 A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI BIZOTTSÁG VITi.7A gári értelemben vett politikai jogok igen erőteljes korlátozására, a végrehajtó hatalom, önkényeskedésére. IIa még idézőjelesen is túlzásnak tartom ugyan „magyarországi »egypárturalmi« kormányzási szisztémáról" írni, mint Hanák P. teszi (17. 1.), az kétségtelen, hogy a dualista rendszer keretei között Magyarországot csak a polgári parlamentarizmus mind retrográdabb jellegű korlátozásával lehetett megtartani. A magyar államiság részleges visszanyerése a kiegyezés által az előző, abszolutizmuskori állapothoz képest kétségtelenül előrelépés, de csak nagyon korlátozott előrelépés, hiszen az általa megteremtett keret csak magának a magyar államiságnak a kompromittálására bizonyult alkalmasnak. Az önállóság, amit belügyi vonatkozásban nyert, fővonalában a dualizmust védelmező gyakorlati tevékenységben konkretizálódott és kompromittálódott. Hanák P. szerint ugyan (10. 1.): „Kizárólag a magyar vezetőrétegen múlott, mire használja fel a kiegyezés teremtette viszonylagos konszolidációt, miként építi ki a polgári rendszert." Persze, hogy fontos volt a magyar politikai vezetőréteg szubjektív törekvése,.de illúzió, amelyet maga a történelem cáfolt meg, hogy a referátum által felsorolt lehetőségeket a kiegyezés ténylegesen biztosította és „kizárólag" a magyar uralkodó osztályokon múlt a rendszer belpolitikai reakciója. Deák, Eötvös, Horváth Boldizsár, Pulszky a maguk viszonylagos liberalizmusával nem egyszerűen a reákciós uralkodó osztályok foglyai voltak, hanem — és ez éppen egyéni tragédiájuk is — a reakciós dualista szisztéma foglyai. Nagy leegyszerűsítés úgy tekinteni, hogy csak a magyar politikai vezetőréteg szubjektív szándékain, esetleg taktikai érzékének hiányán múlt minden engedmény megtagadása a nemzetiségektől, minden politikai jog megtagadása a népi tömegektől. Nem taktikai érzék hiányában nem tettek engedményeket, hanem amiatt, mert minden pozíció átengedésében is annak veszedelmét tudták, amit valóban osztályérdekből is mindenekfelett megőrzendőnek ítéltek: a dualizmus rendszerének veszedelmét. A dualista forma ós tartalom klasszikus egyeztetői ezért nem a jogtisztelő Deák és a reformokról álmodozó Eötvös, hanem a jogtipró Tisza Kálmán és a reformokat visszatorlasztó Tisza István lettek. S ha a belső fejlődós mozzanatait szemügyre véve ilyen negatívnak látom a nemzeti kérdésnek a kiegyezésben testet öltött elodázása következményeit, móginkább annak a külpolitikai fejlődés távlataiban. Utaltam már arra, milyen súlyosnak ítélem meg a nemzeti kérdés megoldásának elodázását az imperializmus korára nem kevéssé amiatt, mert a német Drang nach Osten előretörésének objektív segítőjévé vált. A dualista külpolitika egyik döntő vonása ennek elősegítése, a másik a balkáni népek nemzeti függetlenségi törekvéseinek korlátozása. Nem szükséges jellemeznem ezt a külpolitikát, megtette már marxista történetírásunk. Amivel érdemes foglalkoznunk, az ennek a külpolitikának összefüggése a dualista rendszerrel. Hanák Péter inti azokat a nemzeti függetlenség jelentőségének a túlértékelésétől, aldk szerinte elkerülhetetlennek tartják ugyan a kiegyezést, de bírálják ezt a „reális kompromisszumot" „a nemzeti szuverenitás teljességéről való lemondásért" (9—10.1.). Hanák Péter szerint „az adott társadalmi struktúra, osztályuralmi viszonyok mellett még egy független Magyarország sem követett volna lényegesen eltérő politikai vonalat". A belpolitikát illetően már elmondottam azt a véleményemet, hogy maga az objektív társadalmi és nemzeti törekvések elnyomására alapozott dualista rendszer fenntartása is elengedhetetlen követelménnyé tette a reakciós módszerek alkalmazását, most hadd utaljak a külpolitikával kapcsolatban egyben a referátum érvelési módszerének tarthatatlanságára. Kétségtelen, hogy Andrássynak és a magyar politikai vezetőróteg általa reprezentált köreinek nagy szerepük volt a Monarchia végzetesnek bizonyult külpolitikai orientációjában. De úgy hiszem eltúloznánk, ha Andrássyéknak ezt a kétségtelenül nagy, és az első világháború óta állandóan bűnbakokat kereső osztrák történetírás által móginkább felnagyított szerepét, a porosz—francia háborúban való állásfoglaláson túl is egymagában eldöntőnek tekintenénk a Monarchia végzetes német politikájában. Andrássy azért hathatott e tekintetben olyan eredményesen, mert a Habsburg-hatalmat sokkal nagyobb, aktívan működő objektív történelmi erők amúgy is erre az útra terelték. A külügynek, a vele szorosan összefüggő hadügynek és részlegesen a pénzügynek közössé tételét, megtetézve az uralkodó abszolutista jogaival valóságos és súlyos következményű lemondásnak indokolt tekinteni — megítélésem szerint is — a nemzeti függetlenség alapvető attribútumairól. Amit történész módon, azaz a ténylegesen végbement históriai folyamatot vizsgálva konstatálni lehet, az a dualista külpolitika nagy negatívumokkal terhes útja és eredménye. Nehéz és egzakt eredményekre aligha vezető kutatási feladat annak megállapítása, hogy ilyenné alakulásában milyen szerepe van az önálló külpolitika lehetőségeiről való lemondásnak ós mennyi a magyar vezetőréteg adott külpolitikai törekvései érvényesítésének. De kétségtelenül elismerem e vonatkozásban, tehát a valóságosan megtörténtek megítélésében reális vitaalapként koncedálható az olyan álláspont, amely a negatív tendenciákért a felelősség tekintélyes hányadát, az adott viszonyok konzerválása érdekében megalkotott dualista