Századok – 1962

Vita - A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (I. rész) 206

A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI BIZOTTSÁG VITÁJA 227 rendszer keretei között politizáló magyar vezetőrétegre hárítja. Ugyanakkor ezzel éles ellentétben semmiféle bizonyítékát sem látom annak a fentebb Hánák Pétertől idézett megállapításnak, hogy „az adott társadalmi struktúra, osztályuralmi viszonyok mellett még egy független Magyarország sem követett volna lényegesen eltérő politikai vonalat". Nem tudom, hogy egy független Magyarország milyen bel- és külpolitikai irányzatot követett „volna", amint azt sem tudom, hogy egy független Magyarországon „az osztályuralmi viszonyok" pontosan egybevágóak lettek „volna" a dualista Magyarországra jellemzőkkel, sem azt, hogy a „társadalmi struktúra" „adott" ós pontosan megegyező maradt „volna" egy szabad nemzeti piacon fejlődő országban a birodalmi keretek között élő országéval. Nem tudom, de nem is kutatom, mert valóban mentesíteni szeretném e vitát a „hipotézisek ingoványában való kalandozástól", mint teljesen szükségtelentől. De azt tudom, hogy a nemzeti függetlenségre törekvő erők a hatvanas években összefogást kerestek az önrendelkezésükért harcoló szomszéd népekkel, küzdöttek a formális szerződéseken alapuló és a soknemzetiségű országok addigi történetében a nemzetiségeknek nyújtandó páratlan arányú engedményekért, ha nem is megoldást jelentő, de nem lebecsülendő lépésekórt az agrárkérdés terén, a politikai jogok kiterjesztéséért, a törvényhozás és a közigazgatás demokratikusabbá tételéért. Ezek voltak Kossuth és legjobb társainak konkrét célkitűzései a hatvanas években. Hogy hűek maradtak „volna" hozzájuk siker, tehát Magyarország függetlenségének vissza vívása esetén is, azt a kérdést átengedem olyanoknak, akik ilyen — megítélésem szerint nem történeti — problémákkal kívánnak foglalkozni. Engem a kérdés történeti része érdekel, az ti., hogy miért nem sikerült e haladó célkitűzések érvényesítése a hatvanas években, miért a kiegyezéshez vezetett a magyar történeti fejlődés útja. Röviden és vázlatosan feleltem már erre a Ilanák Péter által említett, de tartalmának fontos elemeit tekintve félremagyarázott népszerűsítő történeti összefoglalás kéziratában, s ennek a fejlődésmenetnek fontos szakaszát szeretném szakszerű feldolgozásban közrebocsátani készülő monográfiámban. A vita fővonalához visszakanyarodva azzal a kérdéssel kapcsolatban szeretném ismertetni álláspontomat, vajon „szükségszerű", ill. „elkerülhetetlen és reális kompromisszum" volt-e a kiegyezés. A négy meghatározó mozzanat közül kettőben nem látok vitatni valót. A kiegyezés kétségtelenül kompromisszum volt, az azt létrehozó erők alkuja. Reális is volt, persze a realitás köznapi szóhasználata értelmében (azaz nem a referátum bonyolult „korabeli" ós „történelmi" realitást megkülönböztető szóhasználata szerint), egyszerűen reális volt annyiban, amennyiben vógrehajthatónak bizonyult. Másként látom azonban a kiegyezés sokat emlegetett „szükségszerűségét", „elkerülhetetlenségét". (Minthogy irodalmunkban ezeket a fogalmakat a kiegyezéssel kapcsolatban váltogatva, de meglehetősen azonos, vagy legalábbis azonos gyökerű értelemben használják, a mellék -utakra kanyarodás ós felesleges hosszadalmaskodás elkerülése végett ez alkalommal öszszekapcsoltan szólok felőlük, amint a referátum is teszi a 3. lapon.) Egyrészt külpolitikai tényezőkkel, azaz a német és olasz egységmozgalom lezárulásának konzervatív módjával szokás az elkerülhetetlenség mozzanatát egybekapcsolni. (A referátummal ellentétben III. Napoleonnal ebben a vonatkozásban nem foglalkozom, hiszen a francia fejlődósben a 48-as forradalmak örökségét, amelyért két újabb forradalom szállt síkra, 1871 után a III. köztársaság zárta le.) A német és olasz egységtörekvések konzervatív érvényesülési útja természetesen valóság, de óriási a különbség e között és a nemzeti kérdés megoldásának a Habsburg-birodalom létének meghosszabbítása útján történő elodázása között. Az előbbiek konzervatív eszközökkel segítették megszületni az újat, az utóbbi új eszközökkel segítette konzerválni az elavultat. Marxisták előtt nem kell magyarázni, milyen lényeges különbségről van szó. Persze kétségtelen — ós mint eddig, most sem akarom az ellenérveket semmibe venni, legfeljebb egyoldalú érvényesítésük ellen fellépni — kétségtelen, hogy az alapvető tartalmi eltérés ellenére a konzervatív európai irányzat hatással volt a dualista rendszer létrejöttére. De az is kétségtelen, hogy kölcsönhatással is számolnunk kell: az olasz és részben a német egységmozgalom irányát nem lebecsülendő mórtékben befolyásolta, hogy milyen eredménnyel járnak a magyar nemzeti törekvések, ill. mennyiben sikerül a magyar politika útját a Habsburg-birodalmat stabilizáló kiegyezés felé terelni. Es ennek sikere nemcsak nyugati, hanem keleti vonatkozásban is negatív történelmi következményekre vezetett. A szabadságukért küzdő balkáni népek és vezetőik egy részének körében (még a következetlen Couzáéban is) a hatvanas években Magyarország függetlensége indokoltan tűnt ígéretesebbnek, mint, a Habsburg-birodalom stabilizálódása, amely nem vitás, hogy visszavetette nemzeti felszabadulásukért folytatott harcukat. Ami pedig az irodalomban sokat hangoztatott cári veszélyt és Anglia politikáját illeti, legyen szabad a következőket felemlítenem: korántsem igazolt, hogy a kiegyezkedők valóban tartottak annyira cári intervenció veszélyétől, amennyire beszéltek felőle, amennyire az ingadozókat ezzel puhítgatták. 15*