Századok – 1962

Tanulmányok - Mérei Gyula: A „nemzetekfölötti állm” eszméje a nyugat-német és az osztrák burzsoá történetírásban (II. rész) 150

160 MÉBEI GYULA Németországban a wilhelminus hatalom összeomlása óta a társadalmi valóság elsősorban az imperializmust szolgáló individualista értelmiségi számára lett félelmetessé. Kitartójának összeomlása kétségbeejtette és azt az érzést keltette benne, hogy nincs többé semmi szilárd pont, semmi támasz a számára. Az elhagyatottság, a kiábrándulás, az elkeseredettség szülte az egzisztencialista filozófiát, mint az individualista értelmiségi sóvárgásának ama megnyilvánulását, hogy egész addigi világának az összeomlásából legalább puszta egyéni létét megmentse. Menekül a valóság elől, megkísérli, hogy hermetikusan hűvös és előkelő érdektelenséggel elzárkózzék a külvilágtól és a lelki magány valamiféle szigetére vonulva, magát a politikától távol tartva, szándékszik létét átmenteni. Ezzel az életérzéssel szorosan összefügg minden objektív, általános igazságtól való elfordulása, hiszen az objektív igazság, a társadalmi törvényszerűség érvényesülése a forradalom valóságában nemcsak a cári despotizmust, hanem a wilhelminus birodalmat is összezúzta. Az egzisztencialisták élesen szembeállnak a forradalmakkal, a demokratikus tömegmozgalmakkal és a forradalmi elmélettel, hiszen az objektivitásnak a szubjektív igazságra veszedelmes hatalmai rendszerint ott jutnak érvényre, ahol megvalósul a tömegek demokratikus uralma. A két világháború között az egzisztencialista számára az objektív valóságba vetett hit nem más, mint az egyénen és szubjektív igazságán elkövetett igazságtalanság, amelynek szükségszerű következménye a fanatizmus, a brutális erőszak. A tisztán önmagába vonuló, a közélettől elzárkózó egyénben található meg az igazság, az őszinteség, az emberiesség. A tömegek befolyása az emberek sorsának alakulására igazságtalanságnak tekinthető. A világtól, voltaképpen a forradalmaktól s az azok teremtette, neki nem tetsző valóságtól elforduló és a régi rend bukása miatt annak erejébe vetett hitéből kiábrándult egzisztencialista tagadja a számára ijesztő objektív^ valóságot, és csak saját lelkében a teljesen magárahagyott egyénnek az „egzisztenciát" megőrző magatartásában lát valami reálisat, etikusát, jogosat, a valósággal összefüggőt. Ennek a szemléletnek természetszerű következménye az egzisztencialista filozófusoknál, így Kari Jaspersnél is minden törvényszerűség, tehát minden előrelátás elutasítása. „A dolgok folyására vonatkozólag előrenézően szemlélő tudás oly lehetőségekről való tudás marad, amelyek között annak, ami valóságos lesz, elő nem kell fordulnia." „Minthogy a világ folyását átlátni nem lehet, minthogy a mai napig a legjobb törekvések is hajótörést szenvedtek és ismét hajótörést szenvedhetnek, minthogy tehát a világ folyása hosszabb időre nem az, ami egyedül fontos, azért a távoli jövőre vonatkozó minden tervezgetésen és cselekvésen túltesszük magunkat, hogy most és itt létet teremtsünk és meglelkesítsünk ... A jelenben megtenni azt, ami helyes, végül is az egyetlen biztos teendőm." Jaspers igenli a jelent, amely megteremtette az önmagára építő embert. Gyűlöli azonban a tömegeket, a demokráciát és a szocializmust, és emiatt merül fel nála a korábbi idők romantikus dicsőítése az objektív valóság elleni harccal párhuzamosan. Védi pl. az egyházat, mint a „mindenkor létrejövő szabadság létfeltételét".79 A második világháború után a fasizmus világméretű összeomlása, a német finánctőke veresége és a burzsoá társadalmi tudomány, elsősorban a 79

Az egzisztencialisták és Karl Jaspers nézeteire vö. Lukács György: Az ész trónfosztása. 2. kiad. Bpest. 1955. 381—385., 405—407. lapjait. Az idézetek a 406. és a 407. lapon találhatók meg.