Századok – 1962

Tanulmányok - Révész Imre: Comenius unokája 1

COMENIUS UNOKÁJA 7 a kísérletezések katolikus és protestáns részről. Főleg a harmincéves háborúnak egész Európára kiható rettenetes megpróbáltatásai alatt és után, majd az angol polgári forradalomnak és közvetlen következményeinek megdöbbentő hatása alatt egyre több kiváló ember próbálkozott meg időnként híveket szerezni az általuk — persze a lehető legváltozatosabb formák között — elképzelt vallásegyesítés számára. Elég csak fölemlítenünk katolikus részről a Spinola és a Bossuet, protestáns részről a Dury és a Calixtus neveit. Ezeket a törekvéseket egymásután érték a kudarcok, nemcsak a katolikus—protestáns újraegyesülés tervében, hanem még abban a sokkal szerényebb elgondolásban is, hogy legalább a két fő protestáns felekezet egyesüljön és ne őrlődjék fel a legsivárabb dogmatikai testvérharcokban. Ezeknek eltávoztatása elsősorban a református vallású, de nagy lutheránus többség felett uralkodó Hohenzollerndinasztiának volt régi vágya és érdeke, amelyet szakadatlan kísérletezésekkel próbált volna megvalósítani. A berlini udvari főpap a vallásegyesítésre irányuló évtizedes törekvéseivel egyfelől a nagyapja eszményi gondolatkörében mozgott, másfelől a saját kora legegyetemesebb szellemének, a nála 14 évvel idősebb G. W. Leibniznek idealisztikus terveivel kapcsolódott össze. Leibniz éppúgy mint Comenius, mindenféle szűk vallási szempontnál előbbvalónak tartotta az általános emberi boldogság és jólét kimunkálását a véres háborúkban agyonmarcangolt, dühödt felekezeti és egyéb viszályokban égő emberiség számára. Ezért kívánták mindketten egyetemes emberi birtokká tenni a tudomány és a művelődés minden javát, és biztosítani annak békés, termékeny élvezését. Ehhez a célhoz vezető egyik útnak fogták fel mindketten a vallásegyesítést. Comenius, aki közelről és tapasztalásból ismerte Róma üldöző dühét, a protestáns összefogást tartotta a legközelebbről elérendő jónak, s ezért építette ki kapcsolatait, fáradhatatlanul egyeztető szellemben, anglikanizmus és puritanizmus felé egyformán. Leibniz viszont a maga filozófiájának napsütötte magasságaiból, földtávolból nézte a dolgokat, és a katolikus-protestáns egyesülésért, reunióért fáradozott jó darabig, az egész lényét átható optimizmussal elérhető közelségben gondolva azt. Jablonskiban sokkal több volt a realitások iránti érzék, mint akár prófétai lelkű nagyapjában, akár filozófus barátjában, s a hosszú, nehéz és végül is sikertelen tárgyalások során mindkettejük valószínűtlenül színarany gondolatait igyekezett a gyakorlat aprópénzére felváltani — de így sem ért célt. Egy még a XVII. század közepén keletkezett keserű szójáték szerint a sokatígérő ,,charitalivuin colloquium "-okból egymásután ,,irritati vum"-ok lettek ! Azt ugyan, kiváló politikai tájékozódó képességével, jól meglátta .Jablonski — rendszerint a Hohenzollern-udvarral s az állam vezető személyiségeivel is meg tudta láttatni — , mekkora politikai előnyök is származhatnak a protestáns vallásegyesítésből az új porosz királyságra, amelynek belső feszültségei közt nem utolsó volt a protestáns felekezeti harc. Hasonlóképpen rá tudott mutatni annak jelentőségére is, hogy az angol államegyházzal való összekapcsolódás révén Brandenburg-Poroszország nagyban megerősítheti a már világhatalom felé fejlődő Angliához való viszonyát is, és attól a saját külpolitikai terveiben, expanziós törekvéseiben, tengeri és szárazföldi kereskedelme föllendítésében jóval nagyobb támogatást remélhet, mint a katolikus szárazföldi hatalomtól, Ausztriától, amellyel a porosz királyság szövetségi kapcsai ekkor már erősen kezdtek lazulni, hogy aztán, éppen Jablonski halála évében, végleg szétpattanjanak. De az udvari főpap politikai éleslátása odáig már nem terjedhetett ki — s a magasröptű világpolitikai terveket szövő filozófusé még '