Századok – 1962

Tanulmányok - Révész Imre: Comenius unokája 1

COMENIUS UNOKÁJA 5 értékű), hol püspököknek nevezték. Jablonski maga is hol az egyik, hol a másik elnevezést alkalmazta önmagára, ebben is elsőrenden nagyapja példáját követve. A testvérközösség a legfőbb papi címhez és ranghoz szívósan ragaszkodott annak ellenére is, hogy maga az eiső időkben kifejezetten plebejus alakulat volt, a „püspök" elnevezés pedig nem-csak a római katolicizmusban, hanem a pravoszláviában is, az egyházfejedelem, a feudális nagyúr fogalmát takarta. Ragaszkodtak pedig hozzá azért, mert ezzel — jóhiszeműen téves hitük szerint — az őskeresztény bibliai hagyományhoz kapcsolódhattak. Ennek a hagyománynak legfőbb hordozójául tekintették a püspöki tisztet. A püspökben ők is, akárcsak Róma és a pravoszlávia, az „apostolok utódát" látták, aki felszentelésekor, más püspökök „kézrátétele" (impositio manuum) által a szentlélek misztikus-mágikus módon elképzelt különleges kegyelmi ajándékaiban (charismáiban) részesül s ezáltal a „successio apostolica" részese lesz. Mint ilyen, kizárólagos hatalmat és képességet nyer arra, hogy az egyházat, illetőleg annak egy részét a ,,szenthagyomány"-nak megfelelően tanítsa, kormányozza, fegyelmezze, és charismáinak egy részét az általa végzett papszentelésekben (ordinálásokban) továbbadja. A cseh-morva testvérek első püspökét állítólag egy osztrák valdens püspök szentelte ilyenné 1467 táján, ez viszont — még állítólagosabban — egy római katolikus püspöktől kapta annak idején a felszentelést. így, ezen a nem szilárd történelmi alapon képzelték biztosíthatónak a testvérek a maguk papi vezetői számára az apostoli utódlás megszakítatlan láncolatát. Természetesen sem római katolikus, sem utraquista-huszita részről nem volt meg a hajlandóság elismerni ezt az igényt. De a testvérek annál inkább ragaszkodtak ehhez a fiktív egyházalkotmányi konstrukcióhoz, mert a reformációhoz való csatlakozásuk után nem tudtak beleilleszkedni az akkor uralkodóvá lett kontinentális protestáns egyházrendszerek egyikébe sem. Tartományúri (landesherrlich) summepiscopatust, mint a lutheri gondolatnak és gyakorlatnak megfelelőt, nem vállalhattak, mert hiszen ezzel megtagadták volna fő egyházalkotmányi alapelvüket: mindvégig szilárdan ragaszkodni kívántak eredeti „szabadegyházi" berendezkedésükhöz, amely szerint az államnak közvetlen egyházkormányzó joga és közvetlen egyháztámogató kötelezettsége nincs és újszövetségi alapon nem is lehet. Ez volt egész történetükben — a gyakorlati kereszténységen s az arra való céltudatos nevelésen kívül — a leginkább példaadó és előremutató (és e ponton csakugyan az őskeresztény példát felújító) vonás; nem adhatták fel anélkül, hogy közösségük a lényegéből ki ne vetkőzzék. De másfelől a kálvini presbiteriális gondolatot: az egyháznak autonóm hatáskörben túlnyomólag laikusok által való kormányzását sem tehették magukévá, mert annak teljes és maradandó megvalósításához a cseh-morva társadalmi fejlődés ama fokán még hiányzott a legfőbb előfeltétel: a közép- és nagypolgári „demokrácia", mint a haladó kapitalizmus terméke. így a testvérek számára nem maradt más út, mint ragaszkodni püspöki rendszerükhöz, amely különösen az egyházfegyelmezésben nagyon jól bevált, s az üldözések és bujdosások súlyos évtizedeiben nagy összetartó erőt képviselt. Ezt még fokozták azzal a szintén katolikus eredetű aszkétikus gondolattal, hogy papjaiktól, elsősorban püspökeiktől sokáig jó néven vették, némely esetben megkívánták a coelibatusban élést, s csak akkor hagytak fel vele még fakultatív formában is, araikor már be kellett látniok, hogy több kár, mint haszon származik belőle. Viszont—a szabadegyházi jelleg, az abszolút mértékben önkéntes egyháztagság kihangsúlyozására — sokáig gyakorolták a felnőtt-keresztséget (csak