Századok – 1961
Tanulmányok - Kemény G. Gábor: Mocsáry Lajos nemzetiségi politikája és a szerbek (I. rész) 562
566 KEMÉNY G. GÁBOR gondolatának bármiféle figyelembe vételét utasította el, sőt az ez ellen való tudatos küzdelemben látta a nemzetiségi ellentétek tisztázásának egyik formáját. Már a ,,Nemzetiség"-ben, mely hangjában és mondanivalójában egészen elvi felfogást jelent a magyar nép és az országban élő szláv nemzetiségek közötti kapcsolatok rendezését illetőleg, Magyarország ügyét a maga sajátos egyediségében, a maga történeti realitásában szemléli. Célja — amint ezt elöljáróban bevallja — az, hogy az ország népe megismerje önmagát, mert ez megkönnyíti újjászületését.1 1 Mocsáry már első munkájában világosan összegezi a nemzetiségi érzületnek általa felismert ismérveit: „A nemzetiség érzete — mondotta ekkor — mély és természeti ösztönszerű érzemény. Ez egy népnek valódi élete. Míg a nép él, a nemzetiség érzete nieg van benne — mintegy öntudatlanul. Mihelyt a nép életébe nagyobb elevenség költözik, mihelyt a haladás vágya felébred. . . azonnal növekedik a nemzetiséghez való ragaszkodás. Ennek fenntartása, kifejtése legelső feladata. Mert érzi, hogy ez ád erőt, képességet a haladás nagy munkájára."1 2 Mocsáry sem tagadja tehát a civilizáció, az emberi haladás elsőrendű jelentőségét az állam életében. Mocsáry szabadelvű, demokratikus elveken nyugvó államelképzelésében azonban (ennek osztálykorlátaiból következő és Mocsáry közigazgatási politikájában rejlő gátlásairól ez alkalommal nem feladatunk szóhii) a nemzetiségi jogaikban kielégített és egymással egyezségre lépett nemzetiségek vívják harcukat a haladásért, s nem az állam civilizációs tevékenységének választóvizében s ennek haladásaként oldódik meg, enyészik el fokozatosan a nemzetiség kérdés, mint Eötvös elképzeli. Mocsáry a „Nemzetiség" V. fejezetében részletes cáfolatát nyújtja Eötvös helytelen kiindulópontból levont tarthatatlan elméletének. Megállapítja, hogy Eötvös „A NIX. század uralkodó eszméihez"-ben „hideg, majdnem gunyoros" és szeretetlenségről tanúskodó hangon foglalkozik a kérdéssel. Különös élességgel támadja azt az eötvösi államkormányzati tételt, mely szerint „valamennyi nemzeti törekvés alapja a magasabb hivatás érzete; czélja: uralkodás". Mocsáry szerint minden nemzeti érzelemnek alapja természeti ösztön, célja pedig önfenntartás.13 Metsző okfejtéssel utasítja vissza a mások feletti uralkodásról vallott nézetet: „. . . .Nem is hiszem, hogy korunkban az uralkodás, azaz mások megsemmisítése, mások sanyargatása volna a jó, melyért a népek küzdenek, s mely egyedül volna képes őket erejük megfeszítésére bírni. Mai világban nem a végnélküli uralgás a népek ideálja, hanem a szabadság és a civilisatió, minden előnyeivel. S a szabadság elérhető mások leigázása és folyton féken tartása nélkül is, sőt egyes nép szabadságának legfőbb garantiája más népek szabadsága — az általános szabadság. A civilisatió pedig egyenes ellentétben áll a hódítás és népirtással."14 Madách csaknem azonos módon, az összbirodalmi gondolattal kapcsolatban veti fel a nemzetiségi kérdést, ós ez utóbbinak helyes, kedvező megoldásában látja az összbirodalmi törekvések megsemmisítésének legbiztosabb útját." Sőtér István : Két esztendő irodalomtörténeti munkássága a Petőfitől Adyig terjedő korszak területén. Madách Imre. Irodalomtörténet. 1953. 3 — 4. sz., 277. 1. 11 Nemzetiség, 7. 1. 12 A magyar társasólet, 1. kiadás, 64. 1. 13 Nemzetiség, 80 — 81. 1. 14 Uo. 87-88. 1.
