Századok – 1961

Krónika - Vita a magyar történeti forráskiadás helyzetéről és feladatairól 205

210 KRÓXJKA monta Hungarica с. sorozatot idézte, amely Geréb László magyar fordításában Tkuróezy-t. a Képes Krónikát és Bonfini-t tartalmazza, s amely messze alulmarad a Szovjet Történettudományi Intézet gondozásában egyidejűleg megjelentetett, középkori bizánci írókat és kelet-európai krónikákat tartalmazó kiadványsorozat tudományos színvonalával szemben. Hozzászólása további részében Mályusz Elemér a vatikáni levéltár középkori pápai okleveleinek kiadását, illetve ennek fejlődését ismertette, s arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetközi gyakorlat az egyre összevontabb közlési mód irányába halad. Ugyanezt a tanulságot szűrte le a párizsi Institut de recherche et d'histoire des textes működéséből is, amely kutató expedícióival távoli országok—pl. Görögország, Közel-Kelet — kézirat- és levéltárainak katalógusait kutatja fel és fényképezteti le, hogy a fotókópiákat azután a szakkutatók rendelkezésére bocsássa. A cél nem minél több anyag kinyomtatása, hanem annak a módnak a megtalálása, hogy a történetíró hogyan uralkodjék az anyag felett. Évtizedek gazdag tapasztalati anyaga igazolja — mutatott rá —. hogy a források válogatás nélküli, teljes szövegű kiadása nemhogy segíti, de éppen ellenkezőleg, nehezíti, esetleg meg is akadályozza az anyag feletti uralmát. A saját szerkesztésében megjêlent Zsigmondkori Oklevéltárról például elmondotta, hogy azokat a regesztákat, amelyek nyomtatásban szétszórtan megjelent, lappangó szövegeket ismertetnek, nem kevésbé érzi hasznosnak a történettudomány számára, mint a kiadatlan okleveleket első ízben publikáló részeket. Mályusz Elemér végül arra figyelmeztetett, hogy a történetírás elsősorban írást jelent, s egy-egy alapvető történeti összefüggés felismerése, egy-egy fejlődési fok leírása értékesebb, hasznosabb lehet, mint egy, akár húszszor terjedelmesebb forráskiadvány. A forráskiadási munkának — véleménye szerint — elsősorban pályájuk kezdetén álló, fiatal történészek esetében van didaktikai haszna, illetve olyan idősebb korosztályú történészeknél értelme, akiknek írói vénája már a kimerülés stádiumában van. Györffy György, a történettudományok kandidátusa, a Történettudományi Intézet munkatársa hozzászólásában Gyöngyössi Gergely pálos főnök 1520 körüli, mindezideig irodalmunkban alig méltányolt forrásgyűjtő munkásságára liívta fel a figyelmet, amely, módszerét tekintve, mind a hazai jezsuiták forrásgyűjtő munkásságát, mind a nyugati bollandisták működését megelőzte. Ami a középkori forráskiadást illeti, Györffy György véleménye szerint alapjában véve három műfajt lehet megkülönböztetni: a facsimile-s, a teljes szövegű és végül a regesztaszerű kiadást . \ három kiadási lehetőség közül Györffy a facsimilét a legkorábbi, XI — XII!. századi oklevélanyag ideális közlési módjának mondotta, mégpedig az oklevelek kiállító szerinti csoportosításában. A teljes szövegű kiadásról azt a véleményét hangoztatta, hogy az a tömeges jellegű okleveles gyakorlat korára nézve a legcélszerűbb, ti. a középkori levéltári egységek rendjében (pl. Sopron város levéltára, a Pannonhalmi Rendtörténet okmánytára), amikor is az iratok tartalmilag összefüggnek egymással; az egyik oklevél magyarázza a másikat. Végül a regesztában való közlés — megítélése szerint — általában egy-egy korszak teljes okleveles anyagának kronologikus rendben való közlésére hivatott. Ez utóbbira a Zsigmondkori Okmánytár és a tervezett Jagellókori Okmánytár példáját idézte. A három kiadási mód közül a harmadikat mondotta a magyar forráskiadásban a legsürgősebbnek. Legkorábbi, XI—XII. századi okleveles anyagunk minden szempontot együttesen kielégítő közzétételére olyan új kiadás munkálatait jelentette be, mely kronologikus rendben, teljes szövegben és facsimilében tartalmazza teljes oklevélanyagunkat. Mezey László, az irodalomtudományok kandidátusa hozzászólásában a középkori oklevelek formuláskönyveinek újabb és sürgető kiadására hívta fel az ankét figyelmét. Kovachich Márton György 1799-ben kiadott, s a nagy európai nemzetek történettudományát etéren évtizedekkel megelőző „Formulae Solennes Styli"-jének nem akadt megfelelő folytatása; ez is alátámasztja Benda Kálmán alapreferátumának azt a megállapítását — hangoztatta —, hogy a XVIII. századi magyar történetírás nagy forrásközlő lendülete a XIX. század elejére elakadt. A formuláré-k újabb kiadásának jelentőségét a hozzászóló nem csak abban látta, hogy az bármilyen monografikus feldolgozásnál tömörebb képet adhatna a magyar kancelláriai, hiteles helyi, városi és egyházi oklevéladó gyakorlatról, továbbá az írásbeliség fejlődéséről, egyes jog- ós művelődéstörténeti kérdésekről, hanem abban is, hogy használhatóbbá tenné, illetve kiegészítené a középkori oklevelek egyre általánosabbá váló regesztaszerű kiadását. A következő felszólaló Wellmann Imre levéltáros volt. Hozzászólásában rámutatott a forráskiadás jelentőségére és a forráspublikálás megfelelő tematikai tervezésének fontosságára. Vitatta Mályusz Elemér hozzászólásának azt a tételét, hogy kútfőkiadással elsősorban a kezdő és a pályájuk delén túllevő. idős történészek foglalkozzanak. Hangoztatta