Századok – 1961

Krónika - Vita a magyar történeti forráskiadás helyzetéről és feladatairól 205

KRÓNIKA 209 jelölés mellett, mindenképpen indokolt. Ugyancsak sajátosan vetődik fel — mondotta — a betűhív közlés kérdése. Ha egyes kiemelkedő, vezető politikusok — pl. Gömbös vagy Windischgraetz — saját kézírással rögzített szövegeiben helyesírási hibák fordulnak elő, ez a kutatás számára nem érdektelen, ezért a kiadott szövegben is megörökítésre érdemes. Viszont nem volna értelme — hangoztatta •— ugyanilyen elbírálás alá vonni a munkások és parasztok e korból származó leveleit , kérvényeit. Karsai Elek végül az olyan, történettudományunk által mindezideig meglehetősen elhanyagolt, modern forráscsoportokra hívta fel a figyelmet, mint az egykorú fénykép-, hanglemez- és filmfelvételek. A munkásmozgalomtörténeti dokumentumkiadványok problémáival külön korreferátum foglalkozott, melyet S. Vincze Edit kandidátus, a Párttörténeti Intézet munkatársa készített. A munkásmozgalom történetének kutatása — mutatott rá — 1948-ban vette kezdetét, mégpedig a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésével és publikálásával. E munka sajátosságát az adta meg, hogy az első időszakban kiadott köteteknek nemcsak a tudományos feldolgozómunkát kellett előkészíteniük, de bizonyos mértékben pótolniok is kellett a feldolgozásokat, sőt a népszerűsítő művek feladatait is el kellett látniok. A munkásmozgalomtörténeti dokumentáció által elért eredmények felsorolásában S. Vincze Edit rövid jellemzést adott többek között a Magyar Munkásmozgalom Történetének Válogatott Dokumentumai című sorozat eddig megjelent 7 kötetéről, a „Dokumentumok a magyar párttörténet tanulmányozásához" című kisebb sorozatról, a „Munkások és parasztok mozgalmai az abszolutizmus korában" című kiadványról, a magyar ifjúmunkásmozgalom történetére vonatkozó kiadványokról, a hazánk felszabadulásának 10. évfordulójára megjelent emlékkötetről, az „Illegális Szabad Nép" című kiadványról, továbbá a Magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulója alkalmából megjelentetett kötetekről. Hangsúlyozta, hogy e kiadványok — bár az 1954 előtt megjelent kötetekkel kapcsolatban elhangzott bírálatok többségükben jogosak — lényegében megfeleltek kitűzött céljuknak. Más kérdés az — hangsúlyozta Vincze Edit —, hogy az elért eredmények ellenére e munkásmozgalomtörténeti dokumentumkötetek — s főként az 1954 előtt megjelentek — ma már sem jellegüket, sem publikálási módszereiket tekintve nem tekinthetők mintának. A különböző hibák — mutatott rá — részben a múltban elterjedt dogmatikus történetszemléletből, részben a szerkesztők tapasztalatlanságából, olykor felületességéből származtak, részben azonban az előttük álló feladatok sokrétűségéből és bonyolultságából is. Nagy nehézséget okozott például az a tény, hogy a munkásmozgalmi dokumentumok publikálásához a szerkesztők jódarabig semmiféle szabályzattal nem rendelkeztek. Etéren jelentős fordulatot eredményezett, hogy a párttörténész-kutatók 1953-ban hozzájutottak a Szovjetunióban megjelent párttörténeti forráskiadási szabályzat okhoz. Ezek alapján a Párttörtóneti Intézet munkatársai szerkesztési szabályzatot készítettek az MMTVD-sorozathoz. A szabályzat kidolgozását követő időben a munkásmozgalomtörténeti kiadványok színvonala megjavult, s az azóta megjelent kiadványok többségével szemben a korábbi kifogások már aligha támaszthatók. Korreferátuma további részében Vincze Edit felvetette azt a mindeddig nem tisztázott kérdést, hogy vajon mi tekinthető a forráskiadványoknál a tudományos, illetve a népszerű jelleg kritériumának. A Párttörténeti Intézetek 1959-ben Bukarestben tartott nemzetközi konferenciáján is elhangzott olyan vélemény, hogy egy kötetben csak egyfajta eredetű forrásanyag publikálható, s ha egyes esetekben meg is engedhető többféle forrásból származó anyag egy kötetben való kiaelása, az is csak forrásonként csoportosítva, viszont megengedhetetlen különféle források kronológiai sorrendben történő, vagy tematikailag csoportosított közlése. Vincze Edit azon nézetének adott kifejezést, hogy ez utóbbi lehet bizonyos idő múlva elérendő cél, de ma még nem mellőzhetjük a vegyes kiadványokat. Kívánatosnak mondotta, hogy a forrásközlési szabályzat állást foglaljon ebben a kérdésben. Magán a vitán elsőnek Mályusz Elemér, a történettudományok doktora szólt hozzá. A referátum és a korreferátumok néhány apróbb ténybeli pontatlanságának kiigazítása után Kovachich Márton György munkásságát méltatta, aki nem csupán forráskiadó volt, hanem — mint mondotta — a magyar történettudománynak korát megelőző organizátora is. Tervei nemcsak a források másolatainak összegyűjtésére terjedtek ki, hanem a külföldi irodalom magyar vonatkozású adatainak számbavételére és a néphagyományok összegyűjtésére is. Életművét olyan szilárd pontnak tekinthetjük — hangoztatta—, amelyhez mérve értékelhetjük a későbbi generációk tevékenységét . Másik kiindulási pontnak Mályusz Elemér a külföldi vállalkozásokkal való bátrabb összehasonlítást javasolta. Ha például az Újkori Olasz Történeti Intézet 1935-től 1959-ig megjelent 38 kötetével hasonlít juk össze, kiderül, hogy a mi Fontes-ünlc valóban jobb, alaposabb, használhatóbb. Ellenkező példaként a Magyar Helikon kiadásában megjelent Monu-14 Századok