Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

MEGJEGYZÉSEK RÉVÉSZ IMRE: SINAI MIKLÓS ÉS KORA C. MUNKÁJÁHOZ 141 korának ismertetése sem. S e korban annak a nagy társadalmi harcnak ábrázolását hiányoljuk — s ezért kiséreljük meg ennek, elsősorban éppen a Révész könyvében szétszórt egyes adatok alapján való összefüggő rekonstrukcióját, — mely a XVIII. század magyar református egyháztörténetének véleményünk szerint gerincét alkotja. A magyar protestáns egyházak irányításába a század folyamán nem egyszer erőszakkal is beépülő világiak és a világi irányítás alól szabadulni kívánó, az egyház irányítását saját kezébe venni kívánó papság küzdelme ez. Véleményünk szerint ugyanis ez az a gerinc, melybe a Sinai-ügy Révész áítal részletesen kidolgozott minden említett vonatkozása bekapcsolódik, s mely ezeket tulajdonképpen létrehozza, s mely így Sinai magatartásának, teljes ismerete pedig az egész Sinai-ügynek teljesebb — és véleményünk szerint a Révész adta portrétól ha fővonalaiban nem is különböző, de annál mégis méltányosabb — megítélésére is döntő hatással és befolyással lesz. A magyar református egyháznak, mint társadalmi szervezetnek XVIII. századi belső fejlődését a világi elemek — elsősorban a református arisztokraták és nagybirtokos középnemesek — egyházfelügyeleti és egyházkormányzati hatalmának széleskörű kiépülése jellemzi. Révész helyesen hangsúlyozza ennek nagy jelentőségét a hazai reformátusságnak a XVIII. századi ellenreformáció elleni védekezésében. E küzdelemben — különösen azután, hogy a XVIII. század közepétől kezdve kollektivumok : községek, egyházközségek aláírásával ellátott vallásügyi kérvényeket az udvari hatóságoknak még elfogadniok sem volt szabad —- akár az udvarnál, akár a protestáns ügyeket intéző kormányhatóságoknál a gazdasági és társadalmi pozíciójuk folytán tekintélyes, jó összeköttetésekkel rendelkező, jómódú nemesurak vagy éppen arisztokraták kétségtelen eredményesebben léphettek fel szorongatott egyházuk ügyének védelmében, mint az egyénileg, de kollektíven is súlytalan református papok, vagy éppen a szerény paraszti-polgári-kisnemesi hívekből álló gyülekezetek. Révész munkája meggyőzően bizonyít ja az egyház védelmében így nagy érdemeket szerzett református világiaknak erkölcsi jogosultságát az egyház irányítására is, figyelmét azonban elkerülni látszik az a körülmény, hogy a világi elemek ez egyházvédő buzgalma, a kétségtelenül nagy szerepet játszó, generációkon át öröklődő tiszteletreméltó magatartás- és meggyőződésbeli hagyományok mellett, más forrásokból is táplálkozik. Szorosan össze van fonódva a magyarországi rendiség az abszolutista államhatalommal szemben veszélyeztetett, nemzeti függetlenségi színezetű érdekeinek védelmével is. Rendiség és protestantizmus összefonódása a társadalmi fejlődés egy adott szakaszában közismert jelenség, legalábbis minden olyan országban, ahol az uralkodói hatalom katolikus. Magyarországon, ahol az uralkodói hatalom ezenkívül még idegen is volt, a nemzeti függetlenség védelme is belekerül ebbe a komplexusba. Valóban, a XVI—XVII. század függetlenségi, társadalmi tartalmukat tekintve jelentős részükben a rendiség érdekeit is képviselő harcaiban a protestáns vallásszabadság s a rendi vezetésű nemzeti függetlenség már szorosan összeolvadt, mint ahogy az e háborúkat lezáró békeszerződések is egyaránt garantálták a nemzeti függetlenséget, a vallási és a rendi szabadságot. E három elem immár közjogilag is mintegy elismert összefonódását az a kölcsönhatás is mutatja, mely mindegyikre sokat átvitt a másik színeiből és hangulatából: már a kortársak szemében is református színezetet adva a függetlenségi törekvéseknek és főleg az utókor szemében függetlenségi színezetet adva a reformátusság önvédelmi harcának, — mindkét esetben több-kevesebb joggal. A harmadik elemnek, a rendi ellenállásnak (és főleg a XVIII. században) azonban eddig inkább a nemzeti függetlenség irányába mutató vonatkozásait emelték ki. Érthető is, hiszen a protestáns —- elsősorban a református problémával való összefonódása — már korántsem egyértelmű, mivel a nemesség nagyrésze már rekatolizált. De akkor, mikor a XVIII. század folyamán a rendi ellenállás hagyományos formái : az országgyűlések és a megyegyülések, az abszo lút állam egyre erősödő ellenőrzése ós nyomása alatt fokozatosan vesztik el akcióképességüket és eljelentéktelenednek, ismét csak a hivatalviselésből eleve kirekesztett protestánsok lesznek azok, kik kényszerűségből új bázist teremtenek a rendiség számára azáltal, hogy beépülnek a protestáns egyházakba. E fejlődés, a református egyház világi felügyeletének kiépítése, különösen a Tiszavidéken bírt nagy jelentőséggel, ahol még az ellenreformáció korában is nagy protestáns paraszti és paraszt-polgári tömegek tudták, és vagyonos nemesség sőt arisztokrácia is merte megőrizni protestáns, főleg református vallását. Ez a Habsburgoknak utoljára meghódoló, a függetlenségi és vallási harcok nagy hagyományaival bíró vidék, a „kálvinista föld", ahogy még a XVIII. század közepén is emlegetik a dunántúli parasztok, központ jában a XVIII. század legnagyobb magyar városával, Debrecennel és olyan évszázados művelődési központokkal, mint a debreceni és a pataki kollégiumok, — szemben a protestantizmusában ekkor már igen meggyengült Dunántúllal, de még a területi-