Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

142 VÖRÖS KÁROLY leg kevésbé zárt és Debrecenhez hasonló politikai, gazdasági és kulturális központtal ugyancsak nem rendelkező Dunamellék protestantizmusával — így a magyar reformátusságnak mintegy természetes súlypontjává vált. Nem csodálhatjuk tehát, ha a befelé ugyan egyre inkább abszolutisztikus politikát folytató, de Magyarország felé mégis mindvégig a rendi törekvések — és ezzel együtt a nemzeti függetlenség s a protestáns vallásszabadság — legfőbb pártfogójaként szereplő, és így magának elsősorban a tiszavidéki református egyházigazgatásban is jelentős befolyást szerzett erdélyi fejedelemség megszűntével a tiszai református egyház felől így átmenetileg mintegy lepusztult, de már nagy hagyományokkal rendelkező — jóllehet a korábbi kánonokban intézményesen soha sem rögzített — világi igazgatási főhatalmat, alig néhány évtizednyi hiatus után, a rendiség igyekszik átvenni. Es valóban, attól kezdve, hogy a XVIII. század második negyedében, az uralkodói rendeletek igen szigorú protestáns gyülekezési tilalmát kijátszva, az 1734. évi bodrogkeresztúri szüreten összejött tiszai földesurak (az egyházi személyek e tanácskozásból való teljes kirekesztésével) megteszik az első lépéseket a református egyház világi támogatása, ezzel együtt a világi felügyelet s így végül is a világi befolyás egyre erőteljesebbé váló kiépítése felé, ez a folyamat a Tiszántúlon és általában a Tisza vidéken feltartóztathatatlanul halad előre. Egyre nagyobb számban vesznek részt — már szavazati joggal is rendelkezve — világiak a superintendensválasztásokon, 1762-ben pedig a világiak erős befolyása alatt létrejött debreceni konstitúciók minden esperesi kerületben kötelezőleg előírják a világiakból álló kuratóriumok létesítését. A rendiség a református egyházon át igyekszik politikai törekvéseinek tömegbázisává és főleg földesúri hatalmának elfogadójává tenni a Tiszavidék ugyancsak erős függetlenségi hagyományokkal rendelkező, nagyrészükben részint szabadparaszti, részint hajdani hajdúszabadságukat jobbágysorban is makacsul vitató paraszti lakósságát, de vezető szerephez jut Debrecen városában is. S ezen át a debreceni kollégium irányítását is átvéve így igyekszik egyre nagyobb befolyást szerezni a református egyházi —- elsősorban a debreceni kollégiumi — alapítványok saját céljaira történő felhasználásában is. Hogy azonban mindezen egyházi törekvések tulajdonképpen csak egy távolabbi általános célnak: lényegében a Habsburg-ellenes rendi oppozíció kiépítésének voltak részei, illetve egyházi téren megmutatkozó vetületei, az világosan megmutatkozott 1790-ben, mikor a nemesi ellenállást a Tiszántúlon — országos viszonylatban is előljáró hevességgel — személy szerint is ugyanazok a protestáns középnemes urak vezetik, akik az abszolutizmus idején az egyház vezetésébe húzódtak vissza. Ekkor mutatkozik meg igazán, hogy a Tisza-vidék rendi-nemzeti oppoziciója számára ezekben az évtizedekben a református egyház jelentette azt a szervezeti keretet, melyet a katolikus és általában az ország más részein élő nemesség számára a szabadkőműves páholyok jelentettek. (Nem véletlen ugyanis, hogy ezen a vidéken, ezek között az urak között nem igen tudunk szabadkőműves szervezkedésről.) Ennek az oppozíciónak osztálytartalma és törekvései 1790-ben is elsősorban nemesiek. II. József a rendiséget felszámolni akaró politikájának ujrafeltámadása ellen a Tiszavidéken széles nemesi egységfrontot akarnak létrehozni: e vidék összes kétséges nemeseit, vagy bizonytalan rendi állású elemeit nemesség megszerzésének ígéretével igyekeznek maguk mellé állítani. E végcélját tekintve nemzeti függetlenségi törekvései ellenére is társadalmilag retrográd politika eleven voltát és várható társadalmi hatásait a parasztság azonnal megérzi: nem véletlen, hogy a rendi függetlenségi törekvésekkel szembeforduló első és mindvégig legélesebbhangú paraszti állásfoglalás, a szabolcsi parasztok dekrétuma is erről a vidékről származik. A rendiség ezen, a presbiterianizmus demokratikus jelszava alatt folyt általános behatolása és beépülése a protestáns egyházak vezetőpozicióiba (mert a tiszántúlihoz hasonló fejlődés már a XVIII. század folyamán a Dunamelléken és az evangélikus egyházban is végbement) általános, bár az abszolút államhatalommal szemben nyíltan még nem mutatkozó politikai hatása mellett az egyházon belül, az egyház társadalmi életében csakhamar éreztetni kezdte hatását. Megmutatkozott egyrészt a papság erőteljes hát térbeszorításában a magasabb egyházigazgatás befolyásolását illetőleg (amit kétségtelenül elősegített a superintendensek tényleges egyházigazgatási jogkörének s egyáltalán lehetőségének az ellenreformációs intézkedések során állami részről kiépített erős korlátozása). ,,A mi superintendenseink tsak mintegy sub camino tétetnek s néminemüképp tsak dissimulált officiumnak tartatott a superintendensség" — panaszolják 1790-ben a partiumi papok. Megmutatkozott olyan t örekvésekben, melyek az egyháznak elsősorban a rendi célok szolgálatába állítását sejttették: a század közepén a kiváló képességű, de papi hivatást egyáltalán nem érző, erkölcsileg sem feddhetetlen, magát még felszenteltetni sem akaró, viszont többszörös előkelő családi összeköttetésekkel bíró piskárosi Szilágyi Sámuel püspökké, s előzőleg felszenteltetésre ugyanígy nem hajlandó apjának,