Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

VITA MEGJEGYZÉSEK RÉVÉSZ IMRE: SINAI MIKLÓS ÉS KORA C. MUNKÁJÁHOZ Sinai Miklós (1730—1808), kinek életét és korát Révész Imre akadémikus most megjelent monográfiája témájául választotta, közel három évtizeden át volt a debreceni református kollégium professzora; külföldi, angol és holland egyetemeket megjárt, kiváló felkészültségű, de nem kisebb ambíciójú férfiú. Bihari gazdag jobbágy családból származott, П. József alatt azonban nemességet is szerzett magának, és az 1790—1791-i országgyűlés alkalmával már élén állt annak, a Tiszántúl református papságának jó részét képviselő mozgalomnak, mely — felhasználva nemesség és udvar II. József politikája folytán igen kiélesedett, a császár halálával pedig nyíltan is kirobbanó ellentétét — harcot indított a református egyház irányítását a XVIII. században egyre inkább befolyásuk alá kerítő világiak, a nemesség ellen. Neki és pártjának célja a református egyháznak a világiak befolyásától való függetlenítése és — ennek garanciájaképpen csak a papság által választott superintendens személyében — kizárólagos papi vezetés alá helyezése volt. Sinai 1790 nyarán e cél elérésére tett első lépései sikerrel is jártak. Sikerült elérnie, hogy az udvar, melyhez céljait elérendő támogatásért fordult (s melynek nagyon is kapóra jött minden, a vele még akkor szembenálló nemesség befolyását csökkenteni képes alkalom), csak módosításokkal hagyta jóvá a tiszai református rendeknek a protestáns egyházi ügyek rendezésére szánt, valójában a világiak eddig kiépített igen széleskörű egyházigazgatási befolyását is immár törvényesen biztosítani akaró törvénytervezetét. 1791 folyamán Sinait a tiszántúli papság egy jelentős része — a világiakat a választásból teljesen kizárva, mintegy puccs-szerűen — még tiszántúli superintendenssé is megválasztja, és Sinainak még néhány hónap múlva abban is lesz némi szerepe, hogy az udvar a világiak vezetőszerepét immár egyházi törvény formájában biztosítani akaró budai református zsinat kánonait sem hajlandó megerősíteni. De ez utóbbi alkalommal már megindult ellene az urak kíméletlen bosszúakciója. Mert a nemesség az országgyűlés végére, megrémülve a francia forradalomtól, kiváltságai fenntartása fejében, kompromisszumra lép a megegyezésre (ugyancsak a forradalomtól félve) igen hajlamos udvarral. így megerősítve pozícióikat az urak felszámolják Sinai (általuk különben soha el nem ismert) superintendensségét, megfosztják professzorságától, csúfosan kizárják a budai zsinatból. Áz immáron szövetségeseivé vált urakkal együtt végül az udvar is Sinai ellen fordulván, az urak most már egyházi pert is indítanak ellene, és évekig tartó, őt erkölcsileg és anyagilag végleg megsemmisíteni akaró pereskedés után, még némi szerény nyugdíjat is csak királyi közbelépés biztosít neki. így él még másfél évtizedig, de halálában is ragaszkodván igazához. „Én. . . a kánonok szerint választattam püspöknek" — szögezi le végakarata szerint temetésén is felolvasandó végrendeletében is. I Nagy, a magyarországi református egyház belkormányzatának rendszerét az eddigihez képest teljesen visszájára fordítani kívánó vállalkozása, annak teljes kudarca és személyileg is tragikus bukása Sinait visszatérő témájává tette a hazai református egyháztörténet kutatóinak. A téma majd mindegyik újrafelvételénél —• táplálkozott légyen az a legtisztább tudományos érdeklődésből is —- Sinai értékeléséhez az egyházi rendű történetírók részéről azonban mindig hozzájárult egy bizonyos — hovatovább egyházi közvéleménnyé is vált — önkénytelen elismerés is a világiakkal szemben a papság érdekében kétségtelenül keményen kiállt s e kiállásáért rútul meghurcolt proesszorral szemben. S ez az elismerés annál őszintébb lett, s végül is a kialakult történeti