Századok – 1961

Közlemények - Politisz; Janisz: Az osztályok szerepe az 1821. évi görög nemzeti felkelésben 118

124 JANISZ POLIÏISZ get is folytattak. Érdekes adat, hogy nagy részük erőszakos halállal halt meg, rendszerit a szultán kivégeztette őket. Ennek ellenére utódaik az álláshajhászást, főleg a két fejedelemségért való versengést, nem lanyhuló hevességgel folytatták. Azt mondják, hogy a fanarióták asszonyai kicsinyeiket ily szavakkal ringatták: Csak lenne kisfiámból valach bég, ha megöli is török kéz . . . A fanarióták szemben álltak a görög nemzeti szabadságmozgalommal, akárcsak a többi balkán nép szabadságmozgalmával. Amikor az ottomán birodalom hanyatlása világossá vált, azon mesterkedtek, hogy az állam a román fejedelemségek mintájára kis, félig autonóm fejedelemségekre hulljon szét. Ebben a korszakban más helyi kormányzók, mint a janninai Ali pasa, valamint Paszvandoglu, a szláv származású vidini pasa és később Mehemed Ali Egyiptomban szintén ilyen irányban működtek, s titkon vagy nyíltan lázadást szítottak a konstantinápolyi hatalom ellen. Egyes fanarióták arra törekedtek, hogy a cár vagy más egyeduralkodó égisze alatt feltámasszák a bizánci államot, s összeesküvést szerveztek e cél megvalósítására. Ily módon bizonyos mértékben hozzájárultak az ottomán birodalom bomlásához.9 Amikor kitört a felkelés, egyes fanarióták Görögországba mentek, ahol cselszövő és bomlasztó tevékenységükkel gyászos szerepet vittek. Később szó lesz legkiemelkedőbb képviselőjükről, Mavrokordatosz „hercegről". Kolokotronisz, a felkelés egyik vezetője keserű gúnnyal átitatott szavakat ejt velük kapcsolatban. „A felkelés első esztendejében — meséli visszaemlékezéseiben — teljes egyetértés volt köztünk. Egyesek jöttek és a mi bőrünkön akarták mesterségüket gyakorolni, mint a borbélyinas a tetvesek fején. Ez fájt, de mit tehettünk volna? Rájuk is szükség volt. Az egyenetlenség megkezdődött, az első idők egyetértése és készsége véget ért."" A fanarióták szerepének gyászos következményei közül meg kell említenünk az 182l-es felkelés viszonylagos elszigeteltségét a havasalföldi és a moldavai fejedelemségben. Alexandrosz Ipszilantisz önkénteseinek serege nem kapott aktív támogatást a helyi lakosságtól. Ha ez részben a felkelés görög vagy román vezetői által abban az időben elkövetett hibáknak tudható is be, kétségtelen, hogy a hosszú ideig folyó elnyomás és kizsákmányolás, melyet a román lakosság a fanarióta „hercegek" ós görög kollaborálóik részéről elszenvedett, óhatatlanul gyanakvást keltett a görög felkeléssel szemben. A P APS ÁG. Amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, politikai megfontolások arra bírták a szultánokat, hogy megtűrjék, sőt bizonyos mértékig támogassák is az ortodox egyházat. Azért kellett így eljárniuk, hogy engedelmességre kényszeríttessék és igazgatni tudják a leigázott keresztényeket, akiknek létszáma sokkal nagyobb volt, mins a törököké, meg hogy ezzel is kihívják a nyugati katolikus államokat. Nem tekinthető véletlennek, hogy a hódító Mahomet nagy figyelmességgel fogadta és kinevezte ortodox pátriárkának Gennadiosz prelátust, aki elszánt ellenfele volt annak, hogy az egyházak Róma égisze alatt egyesüljenek. A szultánok jórészt tiszteletben tartották az egyház birtokait, s a pátriárkát — akit „Basz Miliet"-nek, a ráják nemzeti vezérének neveztek — széleskörű kiváltságokkal ruházták fel, nemcsak a vallási és egyházi ügyekben, hanem az oktatás és bíráskodás terén is. A pátriárkái méltósághoz tehát világi hatalom is járult, nem úgy, mint a kelet-római császárok idején, amikor a pátriárka csupán lelki vezető volt. A török katonai feudalizmus lényegében bizonyos kompromisszumot kötött a feudális görög-római egyházzal, amelyre szüksége volt. Mégis helytelen lenne túlértékelni azt a függetlenséget, melyre az ortodox egyház e kompromisszum folytán szert tett. A szultánok és a Porta fő méltóságai lépten-nyomon beavatkoztak a pátriárka ügyeibe, maga a pátriárkái állás pedig éppúgy megvásárolhatóvá lett, akárcsak a katolikus píis* A „római—görög" nemzetiség szempontjából nem érdektelen, hogy a fanarióták meg akarták különböztetni magukat a többi görögöktől, és tiltakoztak a „hellén" vagy „graikosz" megnevezés ellen. Kuniasz aevíí korabeli történetírójuk a következőképpen itél róluk: „Kisajátították a tekintélyes római nevet, és sértésnek tekintik, ha valaki görögöknek vagy helléneknek nevezi őket. Nem akarnak érintkezni rangjukon aluli személyekkel, kereskedőkkel vagy kézmüvesekkel. Gúnynevekkel illetik az Epeiroszból, Tesszáliából és a szigetekről származó görögöket és mindenkit, aki nem „celebisz", vagyis nemes, mint ők". 10

Fotakosz, a felkelés egy másik katonai vezetője és egyik szervezője szintén az egyenetlenségek okozóiként emlegeti visszaemlékezéseiben a fanariótákat. „A fanarióták — írja Fotakosz — szokásos cselszövő módszerüket alkalmazták. Egyenetlenséget szítottak a kerületekben, a tartományokban, a fegyveres csoportokban, sőt még a családok között is." Zalonisz, a felkelés egy másik krónikása így írt: „Gyűlöljük a fanariótákat, mert Görögországba jőve nyomban hatalomra törtek, s az ország megpróbáltatásai iránt közömbösen kinyitották Pandora-szelencéjtiket, melyből csupa baj és ármány szökkent ki. " Majd lejjebb: „Régi és érthetetlen nyelven írott dokumentumokat mutattak fel, s azok alapján a bizánci állam ősi családjainak hercegi és más magas rangjaira formáltak igényt. . . Ilyen hamis címekkel és egyéb csalásokkal elkápráztatták a kisembereket és nagy személyiségeknek látszottak."