Századok – 1960

Krónika - Beszámoló kandidátusi disszertációk vitáiról 917

KRÓNIKA 921 szellemtörténettől, amely a Habsburgoknak tulajdonítja Magyarország megmaradását, de elfogadhatatlan az olyan álláspont is, amely a Habsburg-uralomnak csak a negatívumait veszi figyelembe. Bírálható — persze a korszak viszonyai közé állítva — a Habsburg-uralom védelmi politikája, de a XVI. század közepéről semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a Habsburgok az ország védelmét nem segítették, ehelyett az ország beolvasztására törekedtek. Ha a török elleni védelmet elhanyagolták volna, vagy szándékosan nem törekedtek volna a török kiűzésére, az az osztrák tartományok és a Német Birodalom érdekeivel is ellenkezett volna. A Habsburgoknak a török elleni védelem megszervezése ós irányítása terén nem lehet kétségbevonni valamiféle pozitívumát, a török kiűzését pedig nem lehet úgy felvetni, hogy ez egyedül akaratuktól függött. Magyarország „függetlenségéről" 1627 után nem lehet beszélni, legfeljebb formai különállásáról. Ugyanerre a kérdésre hívta fel a figyelmet opponensi véleményében Horváth Miklós is, mikor hangsúlyozta, hogy Nagy László munkáján „akaratlanul" is érződik a rendi történetírás szemlélete". Az opponensi véleményekre adott válaszában Nagy László, ha el is ismerte, hogy Magyarország függetlenségéről a Habsburgok trónrajutása után csak korlátozott értelemben lehet beszélni, hangsúlyozta, hogy fenntartja korábbi álláspontját, s vitathatónak tartja a Habsburguralom pozitívumairól szóló megállapításokat. Ezzel szemben a bírálóbizottság — Nagy László disszertációjának eredményeit is hangsúlyozva — megállapította határozatában, hogy annak „fogyatékossága a társadalmi haladás ós a nemzeti függetlenség viszonyának nem eléggé mély alkalmazása, ezen belül a Habsburg-uralom egyoldalúan negatív értékelése". A XVI. század magyar történetének egyik jellemző vonása, az egyes társadalmi osztályok és rétegek közötti időleges Habsburg-ellenes összefogások problematikája körül csomósodott ki a vita második lényeges pontja. Opponensi véleményében Sinkovics István állapította meg, hogy nemesek és parasztok Habsburg-ellenes öSszef fogásánál többről volt szó, mint amiről Nagy László ír, arról volt szó, hogy a magyar nemesség parasztfelkelésének akarta elejét venni, s ezért kapcsolódott be a harcba, — ami természetesen az együttműködés bizonytalan értékére is felhívja a figyelmet. Ehhez a témához nyújtott további támpontokat Benda Kálmán, aki a vita során a hajdúk származásának kérdésére hívta fel a figyelmet. Megállapította, hogy nem tartható az a korábbi felfogás, mely szerint a hajdúk zömükben a török hódoltság alá jutott területekről származtak, hanem a háborútól szinte érintetlen területekről (Ugoesa, Bereg stb.) is verbuválódtak, ami arra mutat, hogy a hajdúnak állt jobbágyok a jobbágysorból kerestek kiutat. A hajdúsereg elsősorban tehát a maga és az egész parasztság számára kereste a jobbágysorból kivezető utat. A hajdúk abban bíztak, hogy a felkelés győzelme meghozza számukra a szabad paraszti sorba emelkedés lehetőségét. Ez az oka annak, hogy a XVII. században a parasztság mindig a fel-1 kelések oldalára állt s nem az uralkodótól várta a szabadulást — a Habsburgok ugyanis ekkor kivétel nélkül a reakció oldalára álltak. Makkai László Benda Kálmán I felszólalásához kapcsolódva arról szólt, hogy a disszertáció kissé leegyszerűsíti a felkelés ún. népi hátterének kérdését, a korabeli parasztság ugyanis határozottan a hajdúk mellett volt, „ugyanakkor azonban egészen önálló, a hajdúktól független, sőt velük szembenálló paraszti akciók is vannak, amelyek politikailag egybeesnek a felkelés fonalával és ennek ellenére is élesen elkülönítik magukat a hajdúktól". Igen élénk vitát váltott ki a disszertáció azon tétele is, mely Szerint a Bocskaiféle felkelés hadseregének hadművészete fölényben volt, magasabb szinten állott a császári hadsereg hadművészeténél. Mint Horváth Miklós opponensi véleményében megállapította, ez a tétel nem felel meg a valóságnak, sőt azoknak az adatoknak Sem, melyeket maga Nagy László idézett munkájában. Hogy a magyar sereg sem a taktikát, sem a kiképzést, vezetést, fegyverzetet tekintve nem állt a császári seregek színvonalán, azt különösképpen az a tény húzza alá, hogy a hadművészet fejlődósének irányába ható, kézi tűzfegyverekkel felszerelt gyalogság Bocskai hadseregében elenyészően kicsi volt, és mint fegyvernem lényegtelen szerepet töltött be. A főfegyvernem a könnyűlovasság volt, amelyre a hadvezetés elsősorban épített. Bocskai katonai vezetése el is ismerte az ebből adódó hátrányt a császári csapatokkal szemben, s ezért arra törekedett, hogy kialakítsa a szükséges gyalogságot. Ugyancsak hibáztatta a disszertációt ezen álláspontját Sinkovics István is, míg felszólalásában Perjés Oéza, miután vázolta, hogy a magyar hadtörténeti kutatásoknak a korábbi irodalom milyen hatalmas hiányosságait kell pótolnia, felhívta a figyelmet a hadműveletek menete és a hadak eltartásának kérdése közti szoros kapcsolatra, a várak szerepének fokozottabb hangsúlyozására, s arra, hogy milyen nagy szerepet játszik Bocskainak az állandó hadsereg létrehozására irányuló törekvése. A magyar hadművészet fölényének kérdésével kapcsolatban arra