Századok – 1960

Krónika - Beszámoló kandidátusi disszertációk vitáiról 917

У920 KRÓNIKA A bírálóbizottság Geries József disszertációját egyhangúlag elfogadta s javasolta a Tudományos Minősítő Bizottságnak, hogy a szerzőnek a történettudományok kandidátusa címet adományozza. BERTÉNYI IVÁN « 2 Nagy László : A Bocskai szabadságharc katonai története c. kandidátusi értekezése a Bocskai vezette felkelés eddig csak egyes részleteiben, igen hézagosan ismert hadtörténetét toszi részletes elemzés tárgyává. Szerző először vázolja a felkelés kirobbanásának több évtizedre visszanyúló előzményeit, okait, majd a XVI. század utolsó éveiben Erdélyben ós Magyarországon kirobbanó Habsburg-ellenes küzdelmet mutatja be. A fegyveres harc kirobbanását sietteti Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány támadása Bocskai ellen, aki csapat gyűjtéshez fog s 1604. október 14-ón a maga oldalára vonja a császári seregben szolgáló hajdúkat, majd október 15-én az álmosd-diószegi ütközetben megveri a császári hadsereg egyik hadoszlopát. A győzelem nyomán a felkelt'« országos méretűvé válik. A disszertáció ezután a hajdúk, jobbágyok, nemesek, polgárok 1604 őszén kibontakozó ideiglenes Habsburg-ellenes összefogásának létrejöttét , belső feszítő erőit elemzi. Szerző munkája harmadik fejezetében a császári hadsereg ellentámadását, az osgyáni s edelény-besenyői ütközeteket, Kassa ostromát mutatja be, majd az erőviszonyok alakulását ábrázolja 1604 végén, 1605 elején. Megállapítja, hogy Bocskai célja nem a Habsburgok hatalmának végleges megtörése volt, hanem csak az országra nehezedő zsoldos terrort kívánta megszüntetni, míg viszont a török szövetségre támaszkodva lehetőleg akadályozni igyekezett a török hódító törekvéseit. A 4. fejezetben szerző a Bocskai-féle felkelés hadseregének alkotóelemeit, létszámát, hadszervezetét, fegyvernemi megoszlását, a hadsereg belső életét, harci értókét elemzi. Felfogása szerint a könnyűlovas portyázó harcmodor a XVII. század elején magasabbrendű volt a császári hadsereg hadművészeténél. A felkelés hadseregének elemzése után szerző a további eseményeket tárgyalja. Részletesen elemzi a téli hadjáratot, a felső- ós alsó-magyarországi harcokat, melyeknek eredményeként 1605 közepén Basta seregét kiszorítják az országból. A disszertáció részletesen, új adatok alapján mutatja be a dunántúli harcokat, majd összefoglalja az erdélyi hadsszíntér eseményeit is. A disszertáció 9. fejezete az 1605 novemberében létrejött fegyverszünet utáni helyzetet vázolja, bemutatja a háború és béke híveinek pártját mindkét táboron belül, elemzi a béketanácskozásokat, majd a bécsi és zsitvatoroki békekötéseket. Nagy László végül a felkelés győzelmének okait és történelmi jelentőségét mutatja be. Nagy László disszertációja mind az opponensek, mind a vita során felszólalók részéről komoly elismerést váltott ki. Általános, mindenki által osztott véleménynek adott hangot Horváth Miklós, a disszertáció opponense, amidőn megállapította, hogy a szerző, noha felhasználta a Bocskai kérdés irodalmát s a nyomtatásban közzétett forrásokat is, emellett azonban hatalmas, eddig ismeretlen levéltári forrásanyagot tárt fel, amelyeknek felhasználása számos új eredményt hozott, mind az események menetére, mind egyes, komolyabb szerepot játszó személyek jellemzésére vonatkozólag. A monográfia részletes rajzát nyújtja a felkelés hadieseményeinek, s több vonatkozásban jelentősen kibővíti tudásunkat, így a felvidéki hadjáratra vonatkozólag is, elsősorban azonban a dunántúli harcok vonatkozásában, amelyekről korábban általánosságokon kívül szinte semmit sem tydtunk. A disszertáció eredményeinek kiemelése mellett Sinkovics István, a másik opponens aláhúzta azt is, hogy Nagy László adatai bizonyítják: Bocskai már 1604 tavaszán érintkezésbe lépett a törökkel, s új adatokkal világította meg Bocskai előkészületeit a várható császári támadás ellen. Az opponensek és a hozzászólók elismerése mellett azonban a disszertáció élénk vitát is kiváltott, melynek főbb pontjai a XVI—-XVII. századi magyar történelem leglényegesebb kérdései körül alakultak ki. A felvetett problémák lényegében a Habsburg— magyar viszony egyik vagy másik oldalát érintették. így mindkét opponens bírálta azt a módot, ahogyan Nagy László a Habsburgok törekvéseit megítélte. Az opponensek közül elsősorban Sinkovics István hibáztatta azt az álláspontot, melyet szerző a Habsburgcentralizációval kapcsolatban elfoglalt. Nagy László ugyanis azt a felfogását hangsúlyozta, hogy a Habsburgok nem akarták megvédeni az országot, nem akarták kiűzni a törököt, s a központi kormányszervek felállítása Magyaroszág függetlenségének félszámolását jelentette. Sinkovics István ezzel szemben azt hangoztatta, hogy ezek az állítások megalapozatlanok. Azt emelte ki, hogy cl kell különítenünk magunkat a