Századok – 1960

Tanulmányok - Hozzászólások Molnár Erik előadásához. Ember Győző; Székely György; dr. Horváth Miklós; Ságvári Ágnes; Szabolcs Ottó hozzászólásai; Nemes Dezső zárszava 59

62 ' HOZZÁSZÓLÁSOK MOLNÁR ERIK ELŐADÁSÁHOZ között van ugyanis a helye, részben közli, részben feldolgozza, a maga sajátos statisztikai módszerével, a történeti forrásokat. Legyen azonban bárhol is a helye a történettudomány sokágú családfáján, annyi bizonyos, hogy olyan tagja a családnak, amelynek egyre növekvő jelentőségével számolhatunk. Ez a felismerés vezette a levéltárosokat, amikor, összefogva a statisztikusokkal, célul tűzték ki a történeti statisztika művelését. E célkitűzés jegyében már eddig is számottevő eredmények születtek, egyebek között egy új folyóirat, s a folyamatban levő munkák további hasznos gyümölcsöket ígérnek. Úgy véljük, hogy miként a jelen fejlődésének megértéséhez és értékeléséhez nélkülözhetetlenek a statisztikai kimutatások, hasonlóképpen szükség van rájuk a múlt megvilágításánál is. Bizonyos vagyok benne, hogy minden levéltáros jólesően hallotta Molnár akadémikus előadásának azt a részét, amely a forrásközlésről szólt. Nemcsak azért, mert a levéltárosok a történettudomány műveléséből nagy mértékben források közlésével veszik ki részüket, hanem azért is, mert ez a tevékenység ezideig nem igen részesült a jelentőségének megfelelő elismerésben. Állandóan harcolnunk kell olyan nézetekkel, amelyek szerint a történettudomány területén túl sok forráskiadvány jelenik meg, változtatni kell a feldolgozó jellegű munkák és a forráspublikációk arányán, az előbbiek javára. Egyetértek azzal a kívánsággal, hogy minél több feldolgozás lásson napvilágot. De nem hiszem, hogy ezt azáltal lehetne elérni, hogy a forrásközlések számát csökkentjük. Olyannak találom ezt az elgondolást, mint ha valaki helyesebb arányt akarna kialakítani a kolbászgyártás és a sertéstenyésztés között, az előbbinek a javára. A forráskiadás nem akadálya, ellenkezőleg nélkülözhetetlen bázisa a feldolgozó munkának. Helytelen lenne akár levéltárainkat, akár a történettudomány más intézményeit a forráspublikálásban korlátozni. Fontos azonban, hogy helyesen válasszák meg a forrásközlés tárgyát, anyagát, módját, s ne idegenkedjenek a feldolgozó jellegű bevezető tanulmányok írásától. Ezáltal a feldolgozások növelésére irányuló helyes törekvésnek is eleget lehet tenni. Még egy olyan történelmi műfajról kell szólanom, amelynek művelését levéltáraink felkarolták, ez a hely történetírás. Hiányos lenne az elmúlt tíz év mérlege, ha nem mutatná meg a helytörténetírás fellendülésének örvendetes jelenségeit. Nemcsak az olyan nagyarányú munkálatokra gondolok, mint amilyenek Budapest történetének feldolgozásával kapcsolatban indultak meg, s amelyeknek eredményei már ezideig több önálló és gyűjteményes tanulmánykötetben mérhetők le. Gondolok a Dunántúli Tudományos Intézet értékes köteteire is, de mindezeken kívül arra a számos kiadványra, amelyek megyei és városi tanácsok támogatásával az ország legkülönbözőbb részeiben, sokféle tárgyról, hogy csak egy példát említsek, a többi között a tanácsköztársaság történetéről jelentek meg. Nem mind egyforma értékűek ezek a kiadványok, a tény azonban, hogy a helytörténetírás fejlődő tendenciát mutat, helyi támogatásban részesül, mindenütt örvendetes, s kívánatos, hogy ez a fejlődés a jövőben se torpanjon meg. Szükséges lenne azonban a helytörténetírásban rejlő lehetőségek jobb kihasználása érdekében bizonyos összhangot teremteni egyrészt a különböző helyi törekvések között, másrészt pödig a történetírás országos és helyi művelése között. Ezt a feladatot a Történelmi Társulatnak kellene megoldania. Azzal az észrevétellel zárom hozzászólásomat, hogy kívánatos lett volna, ha Molnár akadémikus előadása valamivel bővebben foglalkozott volna a történetírásunk előtt álló feladatokkal, s tájékoztatást adott volna arról is, hogy