Századok – 1960
Tanulmányok - Andics Erzsébet: A Habsburgok és a forradalmak elleni cári segítség kérdése 556
A HABSBURGOK ËS A FORRADALMAK ELLENI CARI SEGlTSËG^KËRDÉSE 591 súllyal érvényesült a bécsi és a szentpétervári kabinet egymáshoz való viszonyában; alapvetően meghatározta a két ország külpolitikáját, más, még olyan jelentős politikai érdekek és törekvések rovására nevezetesen a Balkánon. A münchengrätzi és berlini egyezmények éle kezdettől fogva nagymértékben Magyarország ellen irányult és következményeiben végzetes kihatással volt az 1848—49-es magyar forradalom és szabadságharc kimenetelére. A Habsburg uralkodók, miközben szerették magukat „népeik atyjai"-ként feltüntetni, valójában uralmukat évszázadok óta a birodalmukat lakó különböző népek egymásrauszításával és idegen hatalmak segítségével tudták csak fenntartani. Különösen ez volt a helyzet a XVIII. század vége — a XIX. század elejétől fogva; ebben a korszakban a Habsburg-dinasztia ráutaltsága a Romanovokkal való „legszorosabb szövetségre" egyre nyilvánvalóbb. „Oroszország nélkül az osztrák állam már nem léteznék" — lett egyre inkább az osztrák külpolitika alapvető meggondolása.178 Különösen vonatkozott ez a magyar és lengyellakta területeknek, Magyarországnak és Galíciának a Habsburgjogar alatti megtartására.17 9 De közel hozta egymáshoz a Habsburgokat és Romanovokat legszélsőségesebb nép- és haladásellenességük is: a dinasztikus szempontok mindenek fölé helyezése, konok ragaszkodásuk a feudális abszolutizmus rendszeréhez, amelynek fő védelmezői, a reakció és zsarnokság fő megtestesítői voltak Európában. Ha 1848 tavaszán, az európai forradalmi erők győzelmes seregfelvonulása idején Miklós cár kedvenc terve — a fegyveres fellépés a forradalmak vérbefojtására — átmenetileg nem is vált lehetségessé, az erre való számítás és készség mindkét dinasztiában elevenen élt, egy pillanatra sem szűnt meg irányadó lenni számukra. Különösen állt ez a felkelt népeik által közvetlenül szorongatott Habsburg házra: Miklós cár a biztos hátvéd, az utolsó mentsvár volt. Hiszen már 1848 koratavaszának első forradalmi megmozdulásaival szemben (Olaszországban majd Franciaországban) münchengrätzi szövetségesei fegyveres közreműködésébe vetette minden reményét. Ahogy a veszedelem nőtt, egyre görcsösebben kapaszkodott ebbe a „segítségbe", amit a cár Ferenc osztrák császár és magyar király kérésére 1833-ban Münchengrätzben esküvel fogadott, és amelyre I. Miklóst a Habsburg-dinasztia tagjai 1848—49 folyamán nem egy könyörgő, alázatos levélben emlékeztették. A cári hadsereg behívására az osztrák kormányzatnak a végső lökést nem a debreceni nagytemplomban elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat adta meg, hanem ennél sokkal kézzelfoghatóbb, ténylegesebb és a dinasztia számára veszedelmesebb körülmény: a magyar honvédsereg diadalmas tavaszi hadjárata. Az osztrák kormányzat 1849 április-májusában közvetlenül Bécset és ezzel az egész birodalom létét látta veszélyeztetve, mégpedig nemcsak kívülről, hanem — ami eddig igen kevéssé talált méltánylásra — belülről is: Bécs plebejusi, demokratikus tömegei részéről, amelyek forradalmi harckészsége az októberi vereség után is, mint hamu alatt a parázs, tovább izzott. A magyar honvédsereg további előnyomulásától és a birodalom fővárosának 178 Ld. Metternich egyik legközelebbi külpolitikai munkatársának, K. Hummelauernak a megfogalmazását 1846-ból. Idézi Ch. F. Stockmar : Denkwürdigkeiten. Braunschweig. 1872. 674. 1. 179 Ausztria „pontosan addig tudja megtartani Magyarországot és Galiciát, ameddig Oroszország megengedi neki és nem tovább" — volt Palmerston véleménye ebben az időben. Palmerston—Ponsonby 1849. szept. 9. Közli E. Ashley : The Life and eorrespondence of Henry John Temple Viscount Palmerston. 1879. London. H. köt. 105—107. 1.)
