Századok – 1960
Tanulmányok - Molnár Erik: A magyar történetírás fejlődése az elmúlt évtizedben 45
A MAGYAR TÖRTÉNET ÍRÁS FEJLŐDÉSE AZ ELM ÜLT ÉVTIZEDBEN' 53 nem tekintve, azt kell megállapítani, hogy történettudományunk a Tanácsköztársasággal és az 1918—19-es forradalmakkal 1956 előtt egyáltalában nem foglalkozott történeti és politikai jelentőségükhöz mérten — bár 1953 után ez a mulasztás már világossá vált. Ezt meg kell állapítani, ha a felelősség ezért nem is csak a történészeket terheli. Miközben tehát történetírásunk a haladó hagyományok fontosságát hangoztatta, legszebb és legfontosabb haladó hagyományainkat, amelyek a nemzetközi proletárforradalomhoz fűződnek, figyelmen kívül hagyta. A népi damokrácia történetének megírása, tekintettel arra, hogy a forrásanyag rendezetlen és nehezen hozzáférhető, újszerű kutatási módszerek kialakítását kívánta meg. Ennek ellenére ezen a területen is voltak eredmények. A korszakot érintő egyetlen tudományos monográfia a felszabadulás történetét írta meg. Terjedelmes tanulmánykötet jelent meg azonban a felszabadulás 10. évfordulójára, amely az 1945—49-ig terjedő korszak legtöbb fontos kérdését tárgyalta. Ezt kisebb tanulmányok egész sora egészítette ki, amelyek a felszabadulás utáni demokratikus szervek történetével, a pártharcokkal foglalkoztak. A hadtörténeti irodalom főleg a honvédő háborúk és a függetlenségi harcok, ezek közül is elsősorban a Rákóczi-szabadságharc és 1848—49 katonai történetének kutatására irányult, s ezzel kapcsolatban a nép történetformáló szerepét igyekezett helyesen bemutatni. Nem részesült kellő figyelemben egy másik különleges terület, a historiográfia, vagyis a polgári történetírás kritikája, amely a történettudományban az ideológiai harc fontos területe. Egy-két előadáson és cikken, valamint a szellemtörténeti irányról szóló, nem történész kézből eredő munkálaton kívül az egyetlen nagyobb munka a Horváth Mihályról szóló tanulmány volt. A polgári történetírás kritikájának hiánya részben összefüggött az 1953 előtt általánosan uralkodó és 1953 után is fel-felbukkanó szellemmel, amely vita és meggyőzés helyett előnyben részesítette az adminisztratív eszközöket. 1953 után pedig a szakszerűség elsődlegességét hirdető revizionizmus akadályozta az ideológiai harcot. Ennek következtében háttérbe szorult az ellenséges nézetekkel folytatott nyílt ideológiai harc, amely a marxista nevelés fontos eszköze. Ez lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a nacionalista-narodnyik nézetek történetírásunkban tovább élhettek. A nyílt eszmei harcot csak részben pótolhatta az a körülmény, hogy a marxista történetírás, a munkája során felmerült konkrét kérdésekben, szükségképpen szembehelyezkedett a polgári nézetekkel. Az eddigiek után aligha szorult bizonyításra, hogy a nacionalista szemlélet maradványai elég mélyen beleitatták magukat történetírásunkba — még elevenebben maradtak fenn az iskolai történetoktatásban. Ez, mint számos más hiba, a jóhiszemű, de hamis aktualizálással függött össze. Az 50-es évek első felének háborús feszültségében történészeink, az akkori pártvezetéstől is erre buzdítva, úgy vélték a pártosság követelményeit kielégíteni, hogy az egész magyar történetben a szocialista patriotizmusnak, a nép hazafiasságának előzményeit keresték s e közben a szocialista patriotizmustól elválaszthatatlan proletár internacionalizmusról többé-kevésbé megfeledkeztek. A proletár internacionalizmustól elszakított patriotizmus azonban, ha ezt a hatását nem is akarjuk, a nacionalizmus táptalajává válik, a nacionalizmus pedig a burzsoá ellenforradalom útját egyengeti. 1953 után, amikor a korábbi hibák jórészét marxista történetírásunk felismerte s érvényesült is a törekvés azok kijavítására, ennek útját állotta a színen megjelent revizionizmus, amelynek hatása újabb hibák forrásává vált.