Századok – 1960
Tanulmányok - Molnár Erik: A magyar történetírás fejlődése az elmúlt évtizedben 45
48 MOLNÁR ERIK magyar hadsereg pusztulására vonatkozó dokumentumkötetet és a Magyarország második világháborús szerepére vonatkozó diplomáciai okmánykiadványt emeljük ki. Ha e forráskiadványok egy részének bevezetéseiben, mások iratpublikálási gyakorlatában a történetírásunkban 1953 előtt jelentkezett torzulások nyomot is hagytak s ha a legújabb kor története még nem is szerepel kellő súllyal, mégis elmondhatjuk, hogy marxista történetírásunk ezen a területen minőségileg és mennyiségileg többet és értékesebbet produkált tizenöt év alatt, mint a polgári történetírás a megelőző ötven év alatt. S ami a legfontosabb, népünk igazi történetének forrásait tette közzé, részben a további kutatás, részben az oktatók és tanulók szélesebb rétegei számára. Áttérve a magyar történet egyes korszakaira: a feudális korszak kutatóinak figyelme főleg két kérdésre irányult. Az egyik a parasztság és a parasztság által vívott osztályharc története volt. A polgári történetírás a parasztság történeti szerepét lebecsülte, osztályharcát, lia tehette, elhallgatta. Minthogy a feudalizmus története alapvetően a parasztság osztályharcának története, ez a kérdés méltán került a figyelem központjába. Történetírásunk helyesen törekedett arra, hogy bemutassa a parasztság alkotó munkájának és osztályharcának történetformáló jelentőségét. Ennek köszönhető, hogy hatalmas új forrásanyag feldolgozása alapján a mezőgazdasági fejlődés és a paraszti osztályharcok történetéről ma a korábbinál sokkal világosabb képet alkothatunk. Itt mindenekelőtt a parasztság XIV. és XVIII. századi történetét és helyzetét elemző tanulmányköteteket kell kiemelnünk; ezek a munkák egyúttal a kollektív munkamódszer első sikeres eredményeinek is tekinthetők. A másik kérdés a függetlenségi harcok, honvédő háborúk története volt. Ezekről a harcokról, különösen a Habsburg-ellenes küzdelmekről, amelyek a XVII. század elejétől a XVIII. század elejéig játszódtak le, a polgári történetírás teljesen hamis képet rajzolt. Vagy elmarasztalólag nyilatkozott róluk, rendi jellegüket hangsúlyozva s a függetlenségi törekvéseket irreálisnak bélyegezve— ez volt a „labanc" történetírás álláspontja. Vagy pedig nemzeti jellegüket emelte ki és elszakította azokat a dolgozó osztályok helyzetétől és harcaitól — ez a „kuruc" történetírás álláspontja volt. E két, egyformán hamis állásponttal szemben a marxista történetírásra várt az a feladat, hogy a függetlenségi harcok valódi tartalmát megállapítsa. Történetírásunk sokat tett, hogy a függetlenségi harcok és az osztályharc összefüggéseit tisztázza, s ezen a téren vannak komoly eredményei. Történészeink munkája erre az időszakra vonatkozólag különösen a Rákóczi-szabadságharc történetére, egyes vezetőinek életére, a szabadságharc társadalmi és diplomáciai kérdéseire vonatkozólag volt eredményes. Új ténybeli eredményeket hoztak a Bocskayra, Bethlenre, a XVII. és XVIII. századi parasztmozgalmakra vonatkozó, többnyire népszerűsítő jellegű munkálatok is. Az. is helyes volt, hogy történetírásunk a függetlenségi harcokban haladó hagyományok után kutatott. Ezt indokolttá tette a nép részvétele a függetlenségi harcokban. De történetírásunknak — amint erről Magyarország történetének az 1526—17.90 közötti időre vonatkozó 1/2 egyetemi tankönyve tanúskodik —- nem sikerült a kérdéseket kielégítően megoldania. A függetlenségi harcok középpontba állítása, a függetlenséghez fűződő érdekek közvetlen azonosítása ezekben a századokban a társadalmi haladás érdekeivel, párosulva az osztályviszonyok és a nemzetiségi kérdés nem elég sokoldalú s alapos kidolgozásával, azt eredményezte, hogy történetírásunk a függetlenségi harcoknak mint ilyeneknek feltétlen igenlésével sok vonatkozás-