Századok – 1960

Történeti irodalom - Wandruszka; Adam: Reichspatriotismus und Reichspolitik zur Zeit des Prager Friedens von 1635 (Ism. Wittman Tibor) 407

408 TÖRTÉNETI IRODALOM együttjárt a megegyezésre való készség növekedésével a politikában is, melyet mindkét fél részéről a békevágy jellemzett. A császár—rendek és a katolikus—protestáns ellentétek egyre kevés.bé estek egy vonalba. Kereszteződésük miatt bukott el Wallenstein is, aki egyik frontot sem elégítette ki, egyik részről sem kapott támogatást. Halála után a német kérdés megoldására az a birodalmi „harmadik párt" látszott alkalmasnak, melynek főereje a szász evangélikus rendek és Johann Georg szász választó volt, támogatva a dán király és a brandenburgi választó közvetítő megoldásokra irányuló politikájától. A szász és más evangélikus rendek irtóztak a svédek, Oxenstierna és Banór kemény kezétől, Johann Georg pedig sérelmesnek tartotta, hogy Gusztáv Adolf halála után nem ő kapta meg a fővezérséget a svéd és protestáns német seregek felett, melyek Németország területén harcoltak a császár ellen. A kompromisszum felé hajlott a császár (H. Ferdinánd) is, akit erre a katonai kényszerűség késztetett. Bár Dél-Németországot meghódította és a kálvinista rendeket leigázta, nem volt képes további eredmények elérésére. Hajlandónak mutatkozott a restitúciós ediktum visszavonására, de e dél-német területeket nem akarta kiengedni kezéből. Ilyen körülmények között mindkét fél magatartását bizonytalanság és felemásság jellemezte. П. Ferdinánd csak akkor egyezett bele a béke megkötésébe, miután kikérte jeles teológusok véleményét, és ezek a kényszerítő körülményekre való hivatkozással javasolták a békekötést. A továbbiakban a szerző foglalkozik a prágai békét előkészítő szellemi tényezőkkel, főként azzal a múltba forduló, romantikus „barokk patriotizmussal", moly mindent a régi tradíciók védelmében tett, az idegen hatalmak beavatkozásai ellenében. Helyesen kap hangsúlyozást, hogy semmi modern állam-raison nem játszott itt szerepet, a bonum publicum-ra és az extrema necessitas-ra való hivatkozás nem takart mást, mint a birodalmi politikai viszonyok konzerválására irányuló törekvést, ami teljes kompromisszumot követelt meg, és minden tekintetben felemásságot eredményezett. Ebben a háborús élmények mellett a szerző szerint szerepet játszott az a tény is, hogy a szász rendek a németalföldi és cseh rebellisek szövetségeseinek tartott dél-német kálvinistákat szívesen kiszolgáltatták a császárnak, ha ellenértékként megkapják annak az abszolutizmusról való lemondását. Az 1635-ben megkötött prágai béke a császári és rendi tábor közötti kompromiszszum kodifikálása volt, melyben II. Ferdinánd 40 évre lemondott a restitúciós ediktum alkalmazásáról. A kompromisszumot az is kifejezte, hogy míg a császár északon megegyezett a rendekkel, délen továbbra is fegyveres hatalma alatt tartotta az amnesztiából kirekesztett kálvinistákat. A mérsékelt, luteránus északi rendekkel való megegyezés útján sikerült ugyan a császárnak megosztani a protestáns tábort, de ugyanakkor végleges akadályok gördültek az abszolutizmus megvalósítására irányuló politika útjába. A béke kompromisszív jellege megérlelte azt a meggyőződést, hogy császár nem lehet választó fejedelmek nélkül, ezek császár nélkül. A szász és brandenburgi választók csatlakozása érdekeltté tette a császárt a választófejedelmi hatalom megszilárdításában. Erre a külső ellenség ellen volt szükség. Ennek eltávolítása nélkül nem lehetett gondolni a császár tekintélyének helyreállítására, illetve az abszolutizmus kiépítésére.' E circulus vitiosus-ból nem volt kiút. A prágai béke utáni években a császár hiába akarta a szász politikát a svédekkel való határozott szembeszállásra bírni, az alsó-szászországi körlet, majd Brandenburg, végül a szász és bajor választók egymásután léptek a megegyezés és fegyverletétel útjára, a westfáliai béke a rendek és a császár közti egyensúlyhelyzetben érte Németországot. Egyrészt a vallási kérdések jelentőségének csökkenését, másrészt a birodalmi bel viszonyoknak a kompromisszív formában való rögzítődését jól mutatta a publicisztika és az államelmélet is. A westfáliai béke előtt a császári álláspontot védő Reinkingk és a rendek jogainak'apologétája, Chemnitz (más néven Hippolithus a Lapide) között folyt éles küzdelem, de 1648 után aktualitásukat vesztették, kérdésfelvetéseik elavultak. Puffendorf már a westfaliai béke egyensúly-elmélete alapján vetette fel a birodalmi gépezet súrlódásmentes működésének legfőbb problémáit. Ez is kifejezte azt, hogy a birodalom modern átalakításának a kísérlete meghiusult a harmincéves háborúban. A tanulmány, igen helyesen, átmeneti időszaknak fogja fel a harmincéves háború korát. Ámde ennek nemcsak társadalmi feltételeit és körülményeit nem kutatja, hanem a politikai kibontakozás útját is igen sablonosan vázolja fel. Ebből következik, hogy a territóriumokban látja a német alkotmányos élet folytatóit, pontosabban: csak ezek alakultak át „modern államokká". A német fejedelmi abszolutizmus szerepének elhanyagolása az osztályviszonyok figyelembe vételének teljes hiányával együtt megakadályozta a szerzőt abban, hogy választ adjon a legfontosabb kérdésekre. Nemcsak a német ügyek és az európai hatalmi viszonyok összefonódásának fejlődése maradt ki a vizsgálódás