Századok – 1960

Történeti irodalom - Erdmann; Carl: Forschungen zur politischen Ideenwelt des Frühmittelalters (Ism. Kubinyi András) 403

TÖRTÉNETI IRODALOM 405' Ottó ezen politikája tehát teljes mértékben szolgálta a német feudális uralkodó osztály érdekeit, legfeljebb csak egyes egyházi körökét sértette. (A salzburgi érsekség és a passaui püspökség a Magyarország feletti, míg a magdeburgi érsekség a Lengyelország feletti egyházi felsőbbség elvesztését nehezményezte. Véleményünk szerint Thietmar Ottó-ellenes beállítottsága a lengyel kérdésben ezzel magyarázható.) A mai német marxista történetírás is elismeri, hogy a császár itáliai politikája a német uralkodó osztály érdekében állott, és helyesli lengyel és magyar politikáját is (Eckhard Müller-Mertens ; Das Zeitalter der Ottonen, Berlin, 1955. 157., 162. 1.), a renovatióval, mint utópiával szemben azonban állást foglal (uo. 156—157.1.). Kétségkívül a renovatió nem járt eredménnyel. A hibát azonban nem kereshetjük magukban a renovatiós szólamokban, vagy a bizáncias jellegű udvari méltóságok létesítésében, hanem abban, hogy Ottó, akár elődei vagy utódai, Itáliában is a püspökökre támaszkodott, és nem igyekezett a „secundi milites" támogatását megnyerni. Ez a tradicionális német politika azután az invesztitura-harc idején bosszulta meg magát, amikor ez az elem, amely később beolvadt a feltörekvő városok patriciátusába, a pápaság legmegbízhatóbb szövetségese lett. A renovatio imperii Romanorum-ot, mint elvet nem választhatjuk el a császár itáliai és keleti politikájáíél. A ronovatiónak megvolt a maga értelme. Ideológiai alátámasztását nyújtotta a Birodalom akkori helyzetében szükségképp folytatott lengyel és magyar, továbbá a pápasággal és Bizánccal szembeni politikának. Helyességét igazolja, hogy amikor H. Konrád szakított ezzel, Magyarország elleni agressziója kudarcot vallott. A renovatiós politika ideológiai gyökere pedig elsősorban Bizáncban keresendő. Ezért nem tudjuk teljes mértékben elfogadni Erdmann nézeteit, aki Gerbert és mások hatását akarja igazolni. Nem tagadjuk ezek meglétét sem, azonban természetesen az adott viszonyokhoz alkalmazva, számos helyen jelentősebbnek mutatkozik a bizánci hatás. Dölger szavaival: ,, . . . esztelenség ... az ellen a felismerés ellen küzködni, hogy a bizánci vetélytársnak csak megléte is, továbbá a két udvar között meg nem szakadó összeköttetések, az ösztökélés és versenyzés elemeit szolgáltatták a német császárságnak." (Franz Dölger: Die Ottonenkaiser und Byzanz, [Forschungen zur Kunstgeschichte-und christlichen Archäologie, III. Bd. Karolingische und Ottonische Kunst] Wiesbaden 1951. 52.1. 7. j.). Ez volt a helyzet a renovatióval is. Részben közvetlen bizánci hatás mutatható ki (vö. Ottó anyján, a bizánci Theophanu-n keresztül, ld. Dölger, i.m. 52.1.), részben pedig közvetett, irodalmi úton szintén bizánci, vagy pedig régi római (és csak ennyiben van valami igazság Erdmann szavaiban) elképzelések hatottak. Természetesen azonban ezeket a Birodalom sajátos helyzetének megfelelően alakították át. A patriciussággalkapcsolatban igaza van a szerzőnek, hogy a korabeli Bizáncban más volt a patrícius jogköre. Indokolatlanul veti el azonban a Crescentiusok római patriciusságának hatását. Nem érezzük meggyőzőnek azokat a fejtegetéseit sem, amelyekkel Ziazo római patriciusságát (tehát Crescentius utódságát) igyekszik cáfolni. (Vö. Mathilde LJhlirz : Die Regesten des Kaiserreiches unter Otto HL, Graz—Köln, 1956. 1321. c. sz.) A Boleszló-féle patriciussággal nehéz a helyzet, a forrás, amelynek hitelességét H. Appelttel szemben (aki tagadja), mégis el kell fogadnunk, nem említi Boleszló patriciusságát, hanem csak azt, hogy Ottó megkoronázta a lengyel fejedelmet. Ez azonban nem lehet királykoronázás, mivel Boleszló csak jóval később lett király. Így még a múlt században működő Zeissberg vetette fel Boleszló patríciussá koronázásának lehetőségét. Ez az azóta általánosan elfogadott verzió akár igaz, akár nem, mint azt M. Uhlirz vallja (Regesten, 1349. d. sz.), annyi tény, hogy Boleszló ez alkalommal egyházszervezési jogokat nyert, így tehát, ha elfogadjuk a patriciusságot, nem tarthatjuk azt csak „címzetesnek". Erdmann utolsó három tanulmánya, mint említettük, irodalmi kérdésekkel foglalkozik. A peripatetikus Anzelmről, aki 1П. Henrik káplánja és ismert író volt, szóló tanulmánya módszertanilag és eredményeiben egyaránt érdekes megállapításokat hoz. Sikerült ugyanis szerzőnknek Anzelmet, a „Rhetorimachia" íróját azonosítania a császár egyik oklevél-író jegyzőjével, akit a diplomatika „Heinrich С" névvel jelöl. Tökél etesen igaza van Erdmann-nak, hogy ez ,,a példa fontos a császári jegyzők megítélésére, akiket sematikus és kalligráfikus oklevélírói működésük alapján túl könnyen, azonban kétséges joggal, alacsony kancellista-személyiségeknek szoktak tartani" (i.m. 124.1.). Pedig Anzelm a római jog és kora tudományosságának ismerője volt, mégis ezeknek alig lehet nyomát találni az általa szerkesztett oklevelekben. Ezt az adatot mi is felhasználhatjuk. Királyi kancelláriánk jegyzői valószínűleg hasonló ismeretekkel rendelkeztek. Befejezésként még néhány szót kell szólnunk a munka szerkesztéséről. Baethgen professzor szép bevezetésben méltatja a fiatalon elhalt tudós életét és működését, majd közli munkáinak bibliográfiáját. Az egyes tanulmányok átnézésével és sajtó alá rendezésével az illető korszak legjobb szakembereit bízta meg. Ez a munka azonban nem egyenletes. Egyes szerkesztőtársak bő jegyzetekkel bővítették az eredeti szöveget, míg mások