Századok – 1960

Történeti irodalom - Friedrich Engels; Paul et Laura Lafargue Correspondance (1868–1890) (Ism. Jemnitz János) 394

TÖRTÉNETI IRODALOM 401' háborús jellegére és ezért kíséri nagy figyelemmel a szövetség alakulásának minden fordulatát (I. köt. 286., 319., 379., 396—403.; П. köt. 112., 116., 333. 1.). Ismét gazdagabb a levelezés „német" és „angol" anyaga. Németországnál is főként a munkásmozgalomról esik szó. Engels egy levelében megírja Lafarguenak, hogy ők (Marx és Engels) sosem működtek együtt Lassalle-lal, csupán egyszer fordult elő, hogy egy közös lapvállalkozásra kísérlet történt, de abból sem lett semmi (I. köt. 52—63. 1.). Máshol Bebel tevékenységét méltatja (I. köt. 81. 1.). Megismerhetjük azokat az átmeneti ellentéteket, amelyek a guesdeisták és Bebel—Liebknecht között léptek fel a posszibilisták megítélése terén (П. köt. 203-205., 226-229., 241—243.1.). Engels 1884. november 23-i leveléből kitűnik, mennyire szemmel tartotta a németországi szociáldemokrata mozgalom minden lépését. Laura Lafarguenak beszámol arról, hogyan alakul a mozgalom ügye Darmstadtban és Hannoverben, Frankfurtban, miként erősödik a német munkásmozgalomban a bebeli vezetés (I. köt. 245. 1.). Engels nemcsak a pártkongresszusokról, a német párton belül a jobboldal (I. köt. 287., H. köt. 67. 1.) majd a fiatal burzsoá értelmiségiek „baloldali" lázadásának vereségéről (H. köt. 407—408. 1.) ad hírt, nemcsak olyan nagy összefüggésekre mutat rá, hogy a nyugati országokban fennáll a „párt elpolgáriasodásának" veszélye (П. k. 79.1.), hanem a munkásosztály harcát állandóan figyelemmel kísérve, mindig megvilágítja a „kis akciók" nagy összefüggéseit is. Az 1889 májusi barmeni bányászsztrájkról írta P. Lafarguenak: „akárhogy is végződjék, számunkra egy zárt területet nyit fel, ami a választásokon ezentúl 40—50 000 szavazat pluszt jelent . . . Ezentúl egész Németországban a bányászok hozzánk tartoznak — és ez Erő!" (П. köt. 263. 1.) Engels igen behatóan elemzi Lafarguéknak az 1887 februári és 1890 februári parlamenti választások eredményeit, tanulságait (H. köt. 16—17., 382—383.1). Az 1890-es választás eredményeitől Engels valósággal tűzbe jött. A választásokról úgy írt, mint a „német forradalom kezdetéről". Aláhúzta, hogy a párt betört a falura, amit a porosz, mecklenburgi, schleswig-holsteini választási eredmények igazolnak, valamint annak jelentőségét, hogy „minden 4—5 katona közül lényegében egy a párt mögött áll, harc esetén talán 1—3" (II. köt. 386. 1.). Végül az idevágó levelezésből képet kapunk a német párt vezetésének belső problémáiról (П. köt. 287., 407—408., 430. 1. stb.). Franciaország után a levelek legtöbbet az angol munkásmozgalommal foglalkoznak. Nem csoda, hiszen a végülis „családi levelezés"-ben sok szó esik Eleonor és Edward Avelingről. Minthogy Lafarguékhoz hasonlóan az Avelingek az angol munkásmozgalomban játszottak jelentős szerepet, egyúttal értékes ismereteket kapunk a nyolcvanas évek angol munkásmozgalmának helyzetéről. A Szociáldemokrata Federáció kezdeti tevékenységét illetően vita alakult ki Engels és a Lafargue-házaspár között. P. Lafargue először elragadtatással ír a Justiceról, lelkesedését azonban Engels erősen lehűti. A vita elég hosszan folytatódik. Engels ismételten kifejti, hogy a Szociáldemokrata Federáció vezetői zavarosak, képzetlenek, szobatudósok, a „tényleges kérdések közül egyet sem tudnak felvetni, amelyet meg is tudnának oldani", csupán Baxról és Avelingről van jó véleménnyel. Lafarguék viszont az „azt kell szeretnünk, amink van" alapon azt bizonygatják, hogy mégis ez a kezdete a szocialista mozgalomnak Angliában (I. köt. 164., 172—174., 184., 187., 193., 200. 1.). A levelezésből tényszerűleg bebizonyosodik, hogy Hyndmann az 1886-ös választásokon a toryktól kapott pénzt, ami az egész szocialista mozgalomban nagy felháborodást váltott ki (I. köt. 320—321.1.). A helyzet Angliában a munkásmozgalom szempontjából oly tragikusan alakult, hogy a Trade Unionok a választásokon a Liberális Pártot támogatták, míg a Szociáldemokrata Federáció lényegében a torykkal került szövetségbe (I. köt. 335—337. 1.). Engels híven beszámol a Szocialista Liga kezdeti lépéseiről is, amelyet kezdetben támogatott, de nemsokára a Liga anarchista ballépéseiről kell írnia, így a Ligát a későbbiekben meglehetős fenntartásokkal kezelte (I. köt. 349—350.,П. köt. 34., 44. 1.). 1887 májusában már azt írja Laura Lafarguenak, hogy mindkét szervezet rossz úton halad. Ugyanakkor beszámol több más, az angol munkásmozgalmat bénító ellentétről (H. köt. 41. 1.). Nagyobb elismeréssel szól az Avelingek East End-i propaganda kampányáról, amely a munkások között tényleges eredményeket tudott felmutatni (П. köt. 25., 28., 34-, 41. 1.). A későbbiekben hosszú levélrészletekben számol be P. Lafarguenak arról az állandó harcról, amelyet Hyndmannékkal kellett folytatnia, mivel ez utóbbiak Franciaországban a posszibilistákat támogatták (H. köt. 214., 271—274., 293., 300. 1.). Az angol munkásmozgalomról adott helyezetképek hangja csak 1889, a dokk- és gázgyári munkások sztrájkja után, az új trade-unionizmus kezdetével változik meg. A dokkmunkás sztrájk idején Engelstől ritkán látott lelkes sorokat olvasunk. Az East End „nyomorultjainak" megmozdulásáról, akik a munkásosztály legelnyomottabb rétegeinek sorába tartoztak, így ír: „Meg tudták rémiszteni a gazdag és hatalmas kikötőtársa-26 Századok